Erdélyi férfi a maradék idők reggelén

A nyelvezete szép és plasztikus, a mondatok és a megállapítások erősek, pontosak és gyakran kíméletlenek.

A sokáig kétlaki életet élő Simó Márton (aki ennek a kétlakiságnak sokféle irodalmi feldolgozását is adta, többek között a „bozgor” című háromkötetes munkában vagy a Tranzit című köny­vében) már új regénye hátlapján eligazítja az olvasót egy, a szövegből származó idézettel: „Azt tartják, hogy az ember olyan genetikai kódokkal rendelkezik, amelyek származási helye közelében működnek igazán. Ott tudja kifejezni önmagát. Ott képes hatékonyan teljesíteni. Ott marad fenn sokáig, késő öregkoráig a normális hormonháztartása. Ott nemz, ott szül igazán erőteljes, intelligens és egészséges utódokat. Székelyudvarhely – Legalább azonos égövben kellene maradnia a forráshellyel, hogy ne következzék be romlás az életminőségben és az átörökítésben. Azonban nem erre gondolt. Nem kizárólagosan egészségügyi vagy utódnemzési megfontolások vezérelték, hanem valami egyéb is. Szellemi ragaszkodás. A lélek. Az érzelmek. Gerzsont az itthon-tudat erősítette és tartotta meg. Nem vágyódott el erről a vidékről. És az országból sem, amely úgy volt a hazája, hogy nem volt az igazán. De mégsem mostoha. Csak ilyen. Amilyen. Csak olyan. Amolyan.”

A szinte pattogó, rövid mondatokkal operáló szerző prózájának is többek között ez adja a ritmusát – nem csupán a rövid mondatok, persze, hanem az igény, hogy az élete delén egy súlyos műtéten áteső és a lábadozás során az egész addigi és várható életét végiggondoló főszereplő (feltehetőleg az életkorra is utal a még a címben is kurzívan szedett „szép” jelző) meg tudja fogalmazni a szülőföldjéhez (Székelyföldhöz, azon belül is néhány kisvároshoz és faluhoz), valamint a nőkhöz való viszonyát, hogy a saját életében el tudja ezeket helyezni a maguk egyszerűségében és bonyolultságában.

A kötetben bemutatott értelmi­ségi életpálya – amelyik akár egy szinte klasszikus erdélyi értelmiségi pályának is nevezhető – „sok hasonlóságot mutat a huszadik század harmadik harmadában felnövő és szocializálódó erdélyi férfiak életével”, „de a helyenként akár kulcsregényként is olvasható szöveg végig a fikció és a valóság határán egyensúlyoz”. Mint azoknak az erdélyi férfiaknak jelentős része, akik ezekben az években voltak erejük teljében, a mi főszereplőnk, Gerzson is rengetegszer megfordul Budapesten, ismeretségeket köt, szerencsét próbál itt és ott, nőkkel való, többnyire rosszul végződő kalandokon vezet keresztül az útja, hogy a könyv végére talán valami halvány boldogságígéret is felderengjen – de a szerző részéről tanúsított ízléses önmérséklet az olvasóra bízza a továbbgondolást.

A nyelvezete szép és plasztikus, a mondatok és a megállapítások igen ­erősek, pontosak és gyakran kíméletlenek, mint amilyennek egy válság alkalmával bekövetkező szembenézésnek kell lennie, a településnevek egy része fiktív, de jól felismerhető, és a makacs tisztázni és tisztázódni vágyás nyomán feldereng egy nagyszerű és sokunk számára ismerős térkép a viszonyokról. A hang keserű: „Vajon csak ennyi az egész? Alig érezte, hogy létezett. Az ötven aktív év, amelyet tudatosan élt, s amely talán bevezető lehetett volna az igazi dolgokhoz, máris elszelelt. Folyamatosan készülődésben telt minden. Készenlétben, hogy még csak most kezdődik minden. Hogy lesz valami… Sem igazi szerelmet, sem beteljesedést nem érzett soha. (…) S különben is, agyilag mit adott hozzá a világhoz? Semmit… És vagyont sem halmozott fel ezen a földön.” Nyilvánvaló, hogy az öregedés könyve és kínja ez, ám ekkor a regény végén a Hargitán felkel a nap: „Új biztatást sugárzott. Ragyogó jelként, hogy nem a vég, inkább az új kezdet köszönt rá a maradék idők újabb reggelén, az emberi élet szép délutáni idején.”

Simó Márton: Gerzson szép délutánja. Erdélyi Műhely Könyvek, Budapest– Székelyudvarhely, 2020.