Mivel a Dagobert bácsi, Donald kacsa, kasszafúrók-történetek mérsékelten jópofák mind rajzfilmben, mind képregényben, nem tudtunk ellenállni, és amikor a lányom megkapta az Ifjú mormoták kézikönyve című könyvet (ami állítása szerint nagyon jó), a fiamnak is vettünk valami hasonlót. Választásunk az Egy ifjú kacsa ballépései című kötetre esett: külsejét tekintve meggyőző, gondoltuk, hátha nem rossz belül sem. De rossz. Nagyon rossz.
Mivel a fiam még nem olvas magabiztosan (most végezte az óvodát), néhány oldal után odajött hozzám, hogy nem érti a sztorit, és segítenék-e; így aztán együtt kínlódtuk végig a 214 oldalas képregény és folyó szöveg kombinációt (ő halálosan unatkozva – de hát jól nevelt kölyök, mindig elfordult, ha ásított), én egyre dühösebben, hangosan olvasva.
Ez a könyv az egyik példája annak, amikor egy bevált márkáról újabb és újabb bőröket próbálnak lehúzni, és megbíznak valami tollforgatót, hogy írjon sztorit a jól ismert szereplők köré. Hát ez a két derék ember oda is tette magát. Bár ne így történt volna!
Egy végletekig zavaros, követhetetlen, kínkeservesen erőltetett, izzadságszagú torzszülött lett az eredmény, amiben annyi élvezet van, hogy a végére érünk, és letesszük… Az ifjú Donald kacsa egyetemre akar menni, hogy megmentse a nagyi farmját a gonosz banktól (?), de nem tud, ezért a nagyi sütijével korrumpálja a dékánt, tehát mégis tud. Odakerül, megismerkedik az összes ismert Disney-karakter fiatalkori példányával, és együtt kieszelnek valami trükköt, egy versenyt, amit bevallom, a mai napig nem értek pontosan, összevissza, céltalanul és fölöslegesen sokat hablatyol mindenki, és végül abszolút szervetlenül és a történetből nem következően megjelenik a dúsgazdag Dagobert bácsi, és megmenti… megment mindent. Van itt őrült tudós, persze (valami madárféle), Mickey egér, bugyuta szerelmi szál, Daisy, Minny, szóval a teljes baromfiudvar meg magtár, de van beszélő vonatállomás is (ugye, milyen izgalmas?) meg egy csomó posztmodern.
Igen, és talán az egészben ez a legdühítőbb. A két oktondi szerző – akik nyilván a posztmodern irodalom fogyasztói és létrehozói is egyébiránt – túlzás nélkül minden bekezdés után belekezd egy újabb bekezdésnyi ásatag és unalmas kiszólásba, önmagát is szereplővé teszi, beleszövi saját múltját, reakcióját a semmitmondó, steril és unalmas történetbe és történetre, és valahányszor egy kicsit meglódulna bármi, jön és okoskodik. Az a baj, hogy ezt sem a gyerekek nem élvezik – mert ők történetet akarnak, isten bizony, izgalmakkal, humorral tanulsággal, egyebekkel –, sem a posztmodern trükkökön edződött felnőttek, akiknek az ásítását csak a kisebb-nagyobb dührohamok ellenpontozzák úgy-ahogy.
