Trianon hódítás és terror következménye

„Magyarországot tenger nélkül hagyni nem lehet” – írta a Pesti Hírlap 1918. október 30-án, amikor Horvátország proklamálta függetlenségét. Ez a mondat jól jelzi a kor gondolkodását; az akkori magyarok egyszerűen nem fogták fel, hogy mekkora a baj, hogy nem a magyar tengeri kijárat kérdéses, hanem az, hogy Szeged, Pécs vagy Békéscsaba magyar marad-e. Nem hitték el – sajnos politikai vezetőink nagy része sem –, hogy Trianon ebben a formában bekövetkezhet.

A Napról napra Trianon című könyv végre egy olyan mű, amely nem rejti véka alá, hogy bizony magyar szemszögből vizsgálja, láttatja az akkori eseményeket – az oly sok korrektnek nevezett, minden nézőpontot figyelembe vevő és elfogadó posztmodern fércmunkák korában. A szerzők, Gyulai György és Demkó Attila (a Máglyatűz írója) már az elején kijelentik, hogy „a Napról napra Trianon nem a szomszéd nemzetek történetét írja meg, és nem kívánja az elfogulatlanság látszatát sem kelteni. Ez egy magyar narratíva. Nem kívántunk ugyanakkor megfelelni semmilyen magyar prekoncepciónak sem.”

A könyv 1918. január elsejétől 1924. február 15-éig vizsgálja az eseményeket – természetesen nem puszta kronológia­ként és nem szó szerinti napi bontásban, hanem a fontosabb regionális, országos és helyi eseményekre fókuszálva. Érdemes szemügyre venni ezt a két dátumot: 1918. január elsején semmi különös nem történt, akkoriban a központi hatalmak csapatai Európában minden frontvonalon idegen földön álltak, Oroszországban egyenesen a győzelem kapujában – ki hitte volna, hogy ez év karácsonyán Kolozsvárt megszállják a román csapatok. A záródátum szimbolikus, hiszen négy és fél év csehszlovák uralom után ekkor tért vissza Magyarországhoz Somoskő és Somoskőújfalu – viszont Tria­non örök mementójaként a gyönyörű középkori vár a túloldalon maradt.

A Napról napra Trianon a maga tényszerűségében is lebilincselő. Az eseményeket katonai, politikai, geostratégiai és olykor helyi történeti szempontból vizsgáló könyvnek egyik kulcsmondata a következő: „az, hogy Trianon nemcsak egy jogi aktus, hanem egy katonai erővel, gazdasági blokáddal és időnként terrorral alátámasztott hódítás, nem lehet vita tárgya.” Valóban nem. A szerzők minduntalan arra figyelmeztetnek, hogy háborús időkben az elvek, ideológiák mit sem számítanak, a nemzetközi politika csak egy nyelvet ismer: az erő nyelvét. Ezt a nyelvet nem beszélte akkor sem Károlyi Mihály, sem az őt megelőző Wekerle Sándor polgári kormánya: „Lázadással semmit se érhetünk el, csak ellenséget szerzünk. A passzivitásban van ma a nyugalom és a jogban találhatja meg Magyarország az erőt. Ez az egyetlen, ami az országot megmentheti” – mondta Károlyi miniszterelnök akkor, amikor már a fél országot megszállta a cseh, a szerb és a román hadsereg.

Mert sose felejtsük el, hogy Trianon bizony hódítás és terror következménye, amelyet a békediktátum csak szentesített. 1918–1919-ben terrorista, kegyetlen módszerekkel bántak el a meghódított területeken élő magyarsággal: a magyar többségű Pozsonyban, amikor a helyiek tiltakoztak a cseh megszállás ellen, a csehek belelőttek a tömegbe: „az összesen nyolc áldozatnak minimális emlékezete sincsen sem Szlovákiában, sem Magyarországon.”; de Kolozsvárott is bele­lőttek a tömegbe a román katonák az 1918-as decemberi több tízezres tüntetésen – míg a románok Gyulafehérváron a hónap elején nyugodtan kinyilváníthatták elszakadási szándékukat. És ne feledjük az 1919. április 19-i köröstárkányi mészárlást sem, ahol 91 magyart mészároltak le a román alakulatok. De azért 1918–1920 folyamán sok magyar sok helyen ellenállt a hódításnak, gondoljunk a Székely Hadosztályra vagy a délvidéki adorjániak helytállására. Száz évvel később legfeljebb azért van oka szégyenkeznie az utókornak, hogy jórészt elfelejtette azokat, akik életüket áldozták.

Gyulai György–Demkó Attila: Napról napra Trianon. Reakció Kiadó. 2020