Trianon hódítás és terror következménye

„Magyarországot tenger nélkül hagyni nem lehet” – írta a Pesti Hírlap 1918. október 30-án, amikor Horvátország proklamálta függetlenségét. Ez a mondat jól jelzi a kor gondolkodását; az akkori magyarok egyszerűen nem fogták fel, hogy mekkora a baj, hogy nem a magyar tengeri kijárat kérdéses, hanem az, hogy Szeged, Pécs vagy Békéscsaba magyar marad-e. Nem hitték el – sajnos politikai vezetőink nagy része sem –, hogy Trianon ebben a formában bekövetkezhet.

Mert sose felejtsük el, hogy Trianon bizony hódítás és terror következménye, amelyet a békediktátum csak szentesített. 1918–1919-ben terrorista, kegyetlen módszerekkel bántak el a meghódított területeken élő magyarsággal: a magyar többségű Pozsonyban, amikor a helyiek tiltakoztak a cseh megszállás ellen, a csehek belelőttek a tömegbe: „az összesen nyolc áldozatnak minimális emlékezete sincsen sem Szlovákiában, sem Magyarországon.”; de Kolozsvárott is bele­lőttek a tömegbe a román katonák az 1918-as decemberi több tízezres tüntetésen – míg a románok Gyulafehérváron a hónap elején nyugodtan kinyilváníthatták elszakadási szándékukat. És ne feledjük az 1919. április 19-i köröstárkányi mészárlást sem, ahol 91 magyart mészároltak le a román alakulatok. De azért 1918–1920 folyamán sok magyar sok helyen ellenállt a hódításnak, gondoljunk a Székely Hadosztályra vagy a délvidéki adorjániak helytállására. Száz évvel később legfeljebb azért van oka szégyenkeznie az utókornak, hogy jórészt elfelejtette azokat, akik életüket áldozták.

Gyulai György–Demkó Attila: Napról napra Trianon. Reakció Kiadó. 2020