A beérett gabona gyermeke, az ország vándora, a nép tanítója

Móricz Zsigmond írásaiból a magyar lelkiismeret szól, törhetetlen igazságkereséssel.

Fotó: MTI

A beérett gabona gyermeke, Móricz Zsigmond minden oldalról meg akarta közelíteni a magyar népet és annak lelkét, mert számára ez volt a legnagyobb kérdés. Amint családfájának, művészetének gyökerei is a népből, a felső Tisza-menti magyarságból nőttek ki. Református szülők gyermekeként látta meg a napvilágot, s két világ indította őt útnak. Édesapja, a paraszti sorban élő Móricz Bálint révén a szegények küzdelmes világa, édesanyja, Pallagi Mária révén pedig, kinek ereiben – a fölmenő ágból – arisztokrata vér is csörgedezett, s a református lelkészlakból ment feleségül Móricz Bálinthoz, az a szép, makacs, szegényekkel együtt élő világ, amelyben ő az úrságból csak az emelkedettséget őrizte, s a nagy emberi tanításokban való hitet. E két különböző világ találkozása volt ez a házasság, s e két világ ott él Móricz Zsigmond minden alkotásában: mindezt örökségül hozta magával a Tisza mellől…

A közvélemény a magyar próza kimagasló alkotójaként tartja őt számon, aki közönségének nemcsak novellákkal kedveskedett, hanem élesen megrajzolt figurákkal igaz regényeket formált. Fontos azonban megjegyeznünk, hogy a zeneszerzők figyelme mégsem elsősorban prózája, hanem kis rövid gyermekversei felé irányult, melyeket az utókor kevésbé ismer, s melyek annak ellenére életműve elhanyagolt területére szorultak, hogy volt idő, amikor megélhetését ezek biztosították.

Az irodalmi tanulmányok készítése, a néprajzi és népdalgyűjtések után a közfigyelmet csak 29 éves korában, Hét krajcár című novellájával vonta magára, melynek létrejöttéről a következő szavakkal vallott: „Második kisfiam koporsója mellett írtam meg az első elbeszélésemet, amely meghozta az első tiszta hangot”.

Baranyai József baráti körének egyik tagja egy alkalommal azt vetette Móricz szemére, hogy nem is igazi író, mert nem elég bohém: nem iszik, korán fekszik, élete úgyszólván „…rettenetes szolidság.” E megállapításra az író a következő választ adta: „Ez mind igaz, de van bennem bohém vonás is. Sokat költök a nőkre! Tudniillik a családom, a legközelebbi rokonságom mind nő. Tudod, három lányom van: a Virág, aki a múlt hetekben járt Komáromban, akit te is ismersz, most tette le a bölcsészkaron a doktorátust, a másik lányom, a Gyöngyi, a gazdasági egyetem hallgatója, a harmadik, a Lili, most iratkozott be a színiakadémiára”.

S valóban, Móricz Zsigmond életében a körülötte lévő nők mindig meghatározó szerepet játszottak. 1905. január 5-én vette feleségül a Vashegyről származó tanítónőt, Holics Eugéniát, Jankát, ki imént említett három leánygyermekkel ajándékozta meg az írót. Fiúgyermekeik is születtek: 1906-ban Rozsnyón nyaraltak, ahol augusztus 16-án fiuk, Bandika nyolc hónapos korában elhunyt. Második fiuknak szintén a Bandika nevet adták, de tragikus módon ő is csecsemőkorában halt meg Budapesten.

Az írónak a Simonyi Mária színésznővel kialakult kapcsolata volt az a tényező, amely miatt a feleség, Janka 1925 áprilisában öngyilkosságot követett el, s ezt nem élte túl: nagy adag Veronalt vett be, az orvosok már nem tudták megmenteni. Móricz végül 1926-ban házasságot kötött Simonyi Máriával, ám e házasság sem bizonyult problémamentesnek, ezért 1937-ben második feleségétől is elvált.

Élete utolsó éveiben a Kelet Népe című folyóiratának szerkesztése kötötte le idejét. Az öregedő Móricz Németh László szavaival a kivertség magányában egy szegény nemzet szenvedéseinek minden fájdalmát hordozta. Ettől függetlenül ekkor sem mondott le semmiről, amit értéknek gondolt: sem az igazságtalanul meghurcolt magyarságról, sem a Kelet Népének életben tartásáról, sem egyéb terveiről, s megírta, amiről úgy vélte, hogy nélküle megíratlan maradna. Járta az országot – Szabó Lőrinc nevezte őt „az ország vándorának”.

A teljes tartalom IDE kattintva érhető el.

Raffay Andrea, ügyvivő szakértő