Központi figurája a színdarabnak a fiúk nevelője, Lee, akit Kertész Péter igazi bölcselővé, türelmes apafigurává varázsol. Amikor beszél vagy monológot mond, konkrétan megáll az idő. A színdarabban tehát nemcsak egy rosszul, de egy jól szerető apafigurát is láthatunk. A rendezést dicséri, hogy apró kis poénok, mókák oldják a feszültséget a darab során, ezt a célt szolgálja a Borbáth Ottília által igazán mókásra formált ápolónő figurája, aki szintén bemutat egyfajta szeretetet, a felszínes érzelmek tárházát.
A színdarab tehát arról szól, hogy a bűn (az anya bűnös élete) nemzedékeken keresztül bűnt teremt maga körül, arról szól, hogy nem elég szeretni, de még azt is meg kell tanulni, hogy jól szeressen az ember, hogy figyeljen a másik, esetünkben gyermekei személyiségére. De ami igazán érdekes, az a színdarab befejezésének másik értelmezéséből adódik. Vagyis abból, hogy az apa nemcsak felszabadította megbocsátásával a gyermeket, nemcsak feloldozta bűnei alól, hiszen ez csak az adott pillanatra érvényes, hanem megadta a végtelen szabadságot is neki, és ezzel utal is a színdarab arra, hogy igazán szabad csak a vallásos ember tud lenni. Az apa utolsó szava, a timsel (magyarul lehet), arra a lehetőségre utal, hogy a felelősség a fiúé.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!