Szűts István valóban, „feketén-fehéren”, a legnagyobb őszinteséggel tárja elénk életének főbb mozzanatait, hogyan vitte a nagybátonyi falusi gyerek a hercegségig, azaz hogyan vívta ki a Harmóniák hercege becenevet. Izgalmas, érdekes olvasmány. Pedig a történet rosszul kezdődött.
„Láttam egyszer játszani a Kormoránt a Duna-parton ’86 nyarán, és túl nagyképűnek találtam őket a színes ruhájukban, mintha csak bohóckodtak volna, s még a zenéjük sem fogott meg. Ám ez sem tartott vissza attól, hogy megnézzem magamnak a zenekart rendesen, amikor az egyik konzis osztálytársam, Csákó Lajos szólt, hogy a Kormorán hegedűs-billentyűst keres. Ritka párosítás még Kodály országában is.
A Kormoránnak addig nem volt billentyűse, a hegedűs meg elment. S az első megbeszélésen Koltay Gergely, a zenekar vezetője csábító ajánlatot tett, külföldi turnékról és lemezfelvételekről, valamint a jövendő színházi munkákról beszélt, ahová nélkülözhetetlen egy billentyűs. Egy csapásra megváltozott minden. A stúdióba akkor már szerelmes voltam, utazni is imádtam, és hát a fiúk barátságosan fogadtak, eltűnt minden nagyképűség, ami a színpadról lejött nekem a nyáron. Ráadásul Gergővel rögtön találtunk közös nevezőt, hiszen ő is klasszikus zenét tanult. Az is mellettük szólt, hogy kerestek még egy gitárost, s beajánlhattam egykori katonatársamat, Borhi Mikit. Ez így együtt visszautasíthatatlan ajánlat volt…”
Ennek már több mint harminc éve. Azóta együtt szárnyalnak a számos változást megélt Kormoránnal, hazai és külföldi sikerekkel a tarsolyukban.
Fotó: MTI/Nemes János
Pedig az elején – ahogy a könyvben vallja Szűts István – nem számítottak sztárzenekarnak, hiszen nem voltak slágereik, „ezért a második vonalhoz tartoztunk, leginkább egyetemi klubokban léptünk fel. A rockosok nem szerettek, mert népzenét is játszottunk. A folkosok pedig kinéztek maguk közül, mert nem autentikus zenét játszottunk. […] Keresztúton álltunk, hogy még inkább a folk legyen a fő csapás iránya, vagy nyissunk a nagyközönség felé. Megerősítettük az énekesszekciót, két lány és egy fiú csatlakozott a zenekarhoz. Amikor megírtuk a Honfoglalás zenéjét, a rendezővel sokat vitatkoztunk, mert ragaszkodott hozzá, hogy a Kell még egy szó-t ne lányok énekeljék. Végül Demjén Rózsi tette ismertté, s azóta ez a legtöbbet játszott Kormorán dal.”
