Újra kiadták Pilinszky egyetlen regényét

A Beszélgetések Sheryl Suttonnal Pilinszky János egyetlen „regénye”. Ahogy idézőjelbe teszem a regényt, úgy tehetném idézőjelbe a beszélgetéseket is, ha nem ez lenne a mű címe. Sokkal inkább afféle látomásos naplótöredékek, följegyzések, eszméletek lassan kavargó füzére ez, aminek valóban ad valamiféle keretet a fiktív beszélgetés és a két „szereplő” közötti feszültség.

Az eddigiekből is nyilvánvaló, hogy a világ egyik legfurcsább könyvét vehetjük újra kezünkbe. Az inspiráció forrása valós, le is szokták jegyezni szorgos kisdiákként minden elemzésben és fülszövegben: Pilinszky tényleg megnézte az afroamerikai színésznőt Robert Wilson A süket pillantása című, hétórás előadásában, 1971-ben, Párizsban. Tényleg beszélgetett is a színésznővel, szintén Párizsban, 1972-ben és 1975-ben is. Beszélgetésük távolról sem hasonlíthatott a könyv dialógjaira, hisz Pilinszky nem tudott angolul és Sutton csak kevéssé franciául. Továbbá Pilinszky valóban járt az USA-ban és New Yorkban is, szintén 1975-ben – az életrajzokból ez az epizód sokszor kimarad. A költő állítólag egyetlen könyvet vitt magával az útra, Lewis Carrolltól az Alice Csodaországbant (Sepsi Enikő említi Pilinszky János Mozdulatlan színháza című tanulmányában).

Mint valóság és képzelet hálójába menthetetlenül belegabalyodó, vakmerő szemlélőnek volt egy zavart pillanatom, mikor azt hittem, Sheryl Suttont és egész színházát is Pilinszky találta ki. Meg New Yorkot is (hogy Párizs tényleg létezett, biztosan tudtam). De nem, Sheryl Sutton ma is itt van köztünk, hetvenéves, ha minden igaz. Meglepő, hogy irodalmi szenzációkra éhes korunkban még senki nem kereste meg őt, hogy Pilinszkyről kérdezze.

Erről a könyvről egyébként csak a magas (mély?) irodalom tolvajnyelvén illendő beszélni, aminél olvasóűzőbb dolog nincs. Még legmezeibb ajánlójában is röpköd a sok intertextus, metatextus, textuálkoncepció meg a ­többi furmányos disznóság, amik segítségével a tudomány megpróbálja túlélni a művészettel való találkozást. Különben nyilván egy gyengébb fajta katarzis is lecsapná a közbiztosítékot.

„Megint esik az eső! És nem hoztam kabátot. Nagy csöndre lenne szüksége a világnak. Ha rajtam múlna, tíz esztendőre minden színházat, minden nyomdát és kiadót bezáratnék. Legalább tíz esztendőre, hogy végre szemügyre vehessük, hol is vagyunk, és mi felé tartunk? Gondold el, egy szép napon arra ébrednénk, hogy csönd van. Se mozi, se színház, csak az eső szemerkél.”

Ezt pont Sutton mondja a könyvben a betegen fekvő Pilinszkynek, de tudjuk: a költő gondolja azt, amit a színésznővel mondat. Azért mondathatja el vele, mert látta abban a bizonyos hétórás előadásban, együtt volt vele színpadi jelenlétében. A folyamatot láthatjuk költő és színésznőből lett „regényszereplő”, múzsa és alkotó különös kapcsolatának is. Milyen bárgyún, naivan cseng a múzsa, avagy ihlet kifejezés Pilinszky életműve – az eddigi közmegegyezés szerinti – folytathatatlanságának, mindenutániságának univerzumában!

„Segíts, Sheryl! Olyan mondatokká vált az életünk, amiben […] megszaporodtak a jelzők, a határozószók, a névelők, a főnevek, az egyes és többes szám – csak az állítmány nem történik meg. Ott áll, de nincs jelen. […] A világból így vált mintha. Utánzat. Egyre ügyesebb és egyre nyomasztóbb mintha. Hol vagyunk már a hiánytól! A semmi legalább kétségbe ejtett.”

Természetesen a könyv egésze nem a színház, nem is a puszta létezés, nem is az Istennel való vagy Isten nélküli lét titkai jelenidejű átélésének lehetőségeit vagy kudarcait fürkészi. Vannak benne történetnek mondható történetek is. És ami a legfontosabb: a Beszélgetések Sheryl Suttonnal nem nehezen olvasható vagy bonyolult könyv. Minden felnőtt olvasó bátran próbálkozhat vele, aki valamelyest ismeri ­Pilinszkyt, és aki képes arra, hogy – miként Pilinszky anno jelen volt azon a bizonyos előadáson – jelenlétével megtisztelje egy hívő alkotó gyönyörű, szabad és bátor gondolatfolyamát. Egy ­alkotóét, aki nem aludt, hanem álmodott.

„A Barnum cirkusz mindig több számot mutatott be egyszerre, ahogy az atlétikai viadalok is többes számban, szimultán folynak. Így a vándorló és megosztott figyelem – igazságosan vagy igazságtalanul – mindig a legfontosabbra van ítélve. Arra, ami a szülésnél és a »belépésnél« is fontosabb. Hogy mire? A világ egyszerű jelenlétére, arra az egyetlen pontra, ahol nem lehet csalni, a csodára, ami lassan-lassan már csak a gyerekek, az őrültek, a szentek és a gyengeelméjűek agyát-szemét foglalkoztatja.”

Pilinszky János: Beszélgetések Sheryl Suttonnal. Magvető Kiadó. Budapest, 2020.