Ritkán találkozik az olvasó annyira sokhangú, ötletgazdag és verstani szempontból is megunhatatlanul változatos kötettel, mint amilyen a költőként, műfordítóként és Temesváron magyartanárként dolgozó, 1941-ben született Eszteró István legújabb könyve.
Túl azon, hogy egy mesteri szonettkoszorúval indul a kötet, a formaművész szerző szinte minden versformában kipróbálja magát, és ragyogóan teljesít: úgy játékos, hogy közben mélységesen intellektuális, úgy reflektál korunk problémáira, hogy közben az egyes ember tragédiái és (olykor) halálfélelme is – mélységeikben! – megmutatkoznak: „Fáradt volt, rohangált hetvenhét évet / csikorgó sínen önrontó üzemben, / szinte leroskadt az áramszünetben / (utasa is kiszállt vezetőjével), // majd csapot, papot, zörgő öregséget / is hátrahagyva hirtelen meglódult / tán réges-rég kisiklott álma végett, / hol virágpor száll légbe, s kanyargó út // alatt évszázados ködökbe málló, / zsebes zsebébe elmerülő város, / nem érzett súlyt se, mit vasidő ráró, // csak csilingelő, semmivel határos / könnyűséget, mely tornyok fölé rántja, / hol ütköző nincs, tiltó jelzőlámpa”, áll például az Elszabadult villamos című szonettban. Vagy éppenséggel: „Az ember életútjának végén sötét erdőbe / érve tépkedi a fűszálakat, hétfő, kedd, / évek, évtizedek levelét, egyenként / simítja tenyerébe, áldott legyen az örök / susogásod, te smaragdzöld árnyalataiból / rubinba játszó, barna avarba foszladozó, / sárba süppedő, porszemként repülő lét” (Esküvő egy másik bolygón).
Egy hosszú és professzionális költői életút kiérlelt gyümölcseit kapja kézbe az olvasó, egy olyan életét, amelyben szükségszerű a mesterek és a költőkollégák méltó megidézése, amelyben hol expresszív módon, hol csöndes borongással felvonul tulajdonképpen a teljes magyar költői hagyomány, amely hozzászól mindenhez, ami a kort jellemzi (kicsit ostorozva, kicsit elítélően, persze: de teljesen jogosan, mondhatjuk bátran); és vigaszát az emlékekben, a nőkben, valamint az unokákban találja meg. Ez utóbbiról el kell mondani, hogy üdén és szerencsésen nélkülöz minden negédességet, amely pedig általában jellemzi ezt az „irányzatot” – sőt egyenesen filozofikus távlatokat mutat meg a költő az „egyszerű gyermekbeszéd” versbe emelésével: „A szeretet hasonlatokban / terem a kis kobakban, / úgy szeretlek (ez nem idill), amennyit elefánt pisil, / vagy – töri fejét – ahogyan télen / hull a hó a játszótéren, / s lubickolva a fürdőkádban: / úgy szeretlek, ahány ruhád van. // S anya téged hogy imád? / Ahogy redőny közin át / nap sugara behatolva / paplanomat átkarolja, / ahogy villanykörte ég, / s kialszik a sötétség, / mint ajtókat ajtófélfák, / úgy ölel meg, hogy nem férsz át.” (Hasonlatok)
