A másik kulcsjelenete a filmnek, amikor a tanárok arról kezdenek el beszélgetni, hogy be lehet-e írni intőt a gyerekek ellenőrzőjébe, mert sok szülő ilyenkor akár a nyári szünetig szobafogságra ítélheti a gyermekét, megvonhatja hosszú távra a számítógépes játékokat, és persze még ezernyi szörnyű dologra is gondolhat az ember.
Valószínűleg mindenki azonnal érti, hogy mi ezzel a liberális őrülettel a baj. Olyan ez, mintha a szerkesztőségi értekezleten egy napilapnál arról kezdenének beszélgetni az újságírók, hogy van-e értelme például filmkritikát írni. Hiszen lehet, hogy valakinek nem tetszik, amit olvas. Talán jobb megoldás lenne, ha kihagynánk a lapból a filmkritikát, és az üres felületre rajzolhatna bármit az olvasó. Mert ugye egyrészt így növekedne a kreativitása, másrészt biztosan tetszene neki az, amit rajzolt, szemben a filmkritikával, ami lehet, hogy nem fog neki tetszeni. Ez nem vicc: tényleg arról beszélnek a tanárok a filmben, hogy lehet-e intőt adni egy gyereknek az iskolában. És ekkor megszületik a nézőben a gondolat: ezek a tanárok önmagukat fosztják meg a nevelési eszközöktől. Ami a tanítás helyett újdonság, az a végeláthatatlan vita a gyerekekkel teljesen lényegtelen dolgokról. Többször elhangzik a filmben, hogy a sok felesleges beszélgetés miatt nem jut idő a tanításra. De hát minek is bármit tanítani, amikor az a lényeg, hogy jól érezze magát a gyermek?!
