Háztartás: amerikai élet egy amerikai kisvárosban

A Háztartás lenyűgöző, zavarba ejtő, kíméletlen könyv, amelyik sokáig nem hagyja nyugodni az olvasót.

Annyi mindenről szól Marilynne Robinson Háztartás című, lassú sodrású, az olvasót alaposan megterhelő regénye, hogy nem is igen lehet címszavakban összefoglalni. Szól a szeretetéhségről és szeretetlenségről, szól az élet rideg tényeiről és ezek bebugyolálásának lehetőségeiről, szól a személyiségek különbözőségéről és a mégis egymás mellé kényszerítettségük következtében kialakuló, lassan mindent szétvető, felemésztő és elkorhasztó feszültségekről, szól a vidéki amerikai élet sorsszerű és tragikus kicsinyességéről és bezártságáról, szól a vergődésről, a szülőhiányról, a szülő pótlásának lehetetlenségéről, sóvárgásról, szabadságról…

Két kislány árván marad, mert édesanyjuk öngyilkos lesz. A zord nagymamához kerülnek (egész pontosan az édesanyjuk viszi oda őket, mielőtt megöli magát), aki nemsokára meghal, és az ábrándos, csavargó természetű nagynéni gondjaira bízza őket a sors, akinek viszont vagy fogalma sincs arról, mit kellene tenni, vagy egészen sajátságos elképzelései vannak a dolgokról – többek között a háztartásról is („Kinek jutna eszébe port törölni vagy leszedni a pókhálót egy olyan szobában, amelyet konzervdobozok és újságok, vagyis teljesen értéktelen holmik tárolására használ? Szerintem Sylvie csak azért tartotta meg őket, mert számára a felhalmozás volt a háztartás lényege, és mert a teljesen értéktelen holmik összehordását a lelkiismeretes takarékosság bizonyítékának tekintette.”).

Hihetetlenül pontos metszést ejt a szerző mind mikroszinten, ennek a furcsa családnak (vagy három teljesen különböző ember „együttállásának”, „-élésének”) a szintjén, mind az amerikai kisváros és az amerikai élet makroszintjén; szavai tökéletesen megválasztottak (akkor is, amikor már-már lírai regiszterekbe csap át az amúgy hideg és szikár prózanyelv), jellemzései, helyzetértékelései élesek és kutatót sejtően mélységesek. Éles kontúrokkal jelennek meg azok az eleinte alig észrevehető apró törésvonalak, amelyek idővel oda vezetnek, hogy a testvérpár egyik tagja, Lucille elhagyja az általa egyre inkább szégyellt nagynénit, hogy normális életet éljen (vagy valami olyasmit, amit ő és a „társadalom” normálisnak tart: „Így joggal érezhették, hogy a társas készségeim lassan leépülnek, és hamarosan kényelmetlenül fogom magam érezni egy tiszta, üvegablakos házban – vagyis elveszek a társadalom számára”, állapítja meg enyhe cinizmussal a nagynénivel maradó és annak életfelfogását egyre inkább magáévá tevő Ruth, miután Lucille elhagyja őket, és a városka fontoskodó kispolgárai elkezdik megmenteni őt az elzülléstől a különös nagynéni mellett).

És miközben kibomlik ez a torokszorító családi dráma, olyan találó megállapításokra, már-már lírai elemzésekre is futja a szerző erejéből, mint például ez: „Az erőszak elkerülhetetlen volt, a tó miatt, a vasút miatt, a hóviharok, az áradás, az erdőtüzek miatt, az általános fegyverhasználat, a medvecsapdák, a házi főzésű szeszek, a dinamit miatt, a nagy magány, a vallásosság és az őrjöngés és az önkívület miatt, amelyet ezek gerjesztenek, és a családok összezártsága miatt is. Rengeteg vad történet keringett, mind egyforma volt, csak a lavina vagy a robbanás részleteiben különböztek, és túl szomorúak voltak ahhoz, hogy bárkinek is elmondja az ember, hacsak nem idegeneknek, akikkel valószínűleg úgysem találkozik többé. Évtizedeken át úgy hívták a seriffet, mint egy bábát, hogy segítse ezeknek a történeteknek a világra jöttét, árkokban és egyéb sötét helyeken, a körülmények vére ágyékából.” Lenyűgöző, zavarba ejtő, kíméletlen könyv, amelyik sokáig nem hagyja nyugodni az olvasót.

Marilynne Robinson: Háztartás. Fordította: Szabadkai Bernadett. Magvető Kiadó, Budapest, 2020.