Amikor az angolszászok terrorbombázták Magyarországot

– 1945-ben már olyan állapotok voltak, mint A halál ötven órája című filmben: a német harckocsik egyszer csak leálltak, egyszerűen nem volt mivel tovább harcolniuk – mondta Cseh Valentin történész, a Magyar Olaj- és Gázipari ­Múzeum munkatársa. Pótolhatta-e a magyar olaj a románt? Eleve tudták, hogy Németország háborúja kudarcra van ítélve? Az Olajháború című új könyvéről beszélgettünk.

20200311 Budapest Cseh Valentin történész interjú Magyar Nemzet fotó:Mirkó István Fotó: Mirkó István

– A magyar olajipar elleni légitámadások történetét dolgozta fel. Eddig miért nem készült erről monográfia?

– Egyes részkérdéseket leszámítva az olaj második világháborús története itthon nem volt túl népszerű téma, pedig ez a tank és a repülőgép „vére”. A források jelentős része az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában van, a Kádár-korban ehhez nem lehetett itthonról hozzáférni. Magyarországon pedig csak a korabeli bombázások kárjelentéseit őrzik. Viszont a szövetségesek fennmaradt levéltári irataiból már pontosabb képet kaphatunk erről az egészről.

– A 30-as években fedezték fel a magyar olajat, de majdnem anélkül maradt a megcsonkított Magyarország.

– Valóban 1937-ben fedezték fel a zalai olajat. Viszont ahonnan visszajött a hazai olajipar, az egy jelentős teljesítmény, hisz 1920-ban (Trianon) Magyarországot teljesen kivéreztették. Csoda, hogy az ország talpra tudott állni, kevés országnak sikerült egy ekkora területi veszteség után. A Trianon előtti Magyarországon csak kisebb olajmezők voltak a Muraközben, Szelencén vagy Nyitra megyében, Egbellnél, ahol annyi olajat termeltek az első világháború alatt, hogy a MÁV kenőolaj-szükségletét ki tudták elégíteni. Horvátországban is kutatott olaj után az akkori magyar állam, és jelentős finomítóiparunk volt, sajnos nagy része elveszett. A zalai olajmezők is elvesztek volna, hogyha valóban kialakítják a szláv korridort, ami összeköti Csehszlovákiát Jugoszláviával. Szerencsére nem így történt.

– A második világháborúról először a román olaj jut eszünkbe, a németeknek leginkább arra fájt a foguk. Hát a magyar olajra?

– A román mellett nyilvánvalóan eltörpült a miénk. 1943-ban Magyarországon 841 ezer tonnányi olajat termeltek ki, ugyanebben az évben Romá­niában 5,2 millió tonnát. Hogyha a tengelyhatalmak teljes termelését nézzük, akkor 8,6 millió tonna olaj volt a nyersolaj-kapacitásuk, tehát a Szovjetunióval és Amerikával szemben ez alapján is eleve kudarcra volt ítélve a háború. 1944-ig a magyar olajmezőket a németek nem tartották kiemelten jelentősnek, 1944 tavaszán viszont már nagyon rá szerették volna tenni a kezüket. Hitler el is küldte Magyarországra olajügyi szakértőjét, Alfred Bentzet, aki készített egy összeállítást az olajmezők termelési kilátásairól, de mivel Papp Simonnal, a MAORT vezetőjével jóban voltak, olyan jelentést írt, amelynek köszönhetően a ­Wehrmacht nem vette át felettük az irányítást, hanem meghagyták az akkori kincstár által működtetett cég irányítása alatt.

Fotó: Mirkó István

– Ennek tudatában hogyhogy nem számoltak vereséggel a németek?

– 1940-ben a magyar miniszterelnökség gazdaságtanulmányi osztályán Teleki Pál kérésére megvizsgálták, hogy mennyi ideig bírják a németek a háborút, és Surányi-Unger Tivadar vezetésével készítettek egy összeállítást a háborús kilátásokról. A tanulmányban is felhívták a figyelmet a németek gyenge pontjára, az olajra. Ekkoriban a szovjeteknek 28 millió tonna körüli, az Egyesült Államoknak 160 millió tonna feletti volt az olajtermelése, ami 60 százaléka volt a világ teljes olajbányászatának. Rajtuk kívül a Közel-Keleten, Venezuelában és Mexikóban volt jelentősebb olajtermelés. Világossá vált, hogy a román olaj mellett a svéd vasérc éltette a német gazdaságot. Románia átállása után a zalai és a Bécs térségében lévő olajmezők működtették a német hadigépezetet, de 1945-ben már olyan állapotok uralkodtak, mint A halál ötven órája című filmben: a német harckocsik egyszer csak leálltak – egyszerűen nem volt mivel tovább harcolniuk.

– A magyar olaj ezt már nem pótolhatta?

– 1945 februárjában Albert Speer ellátogatott a zalai olajmezőkre. Az ok nyilvánvaló: a zalai olajmezők ekkorra kiemelten fontossá váltak a további hadviselés miatt. A németeket nem érdekelte, hogy Budapestet szétlövik, azt akarták, hogy minél kevesebb német területet foglaljanak el a szovjetek, hogy minél jobb pozícióban legyenek a háború végén. Nem véletlen, hogy március végéig, szinte az utolsó pillanatig termeltették azokat, s nem is volt céljuk a zalai olajipari létesítmények tönkretétele. Ennek volt köszönhető, hogy a szovjet megszállás után gyorsan újból termelésbe lehetett állítani a hazai olajmezőket.

Fotó: Mirkó István

– A szövetségesek mikor kezdték a terrorbombázást?

– 1944 áprilisában, a német megszállás után kezdődtek a légitámadások, de az amerikai hírszerzés már korábban feltérképezte, hogy Magyarországon mit érdemes bombázni. Megvoltak a megfelelő forrásaik, hisz a zalai olajmezőket felfedező és a kitermelést végző társaság egy amerikai cég volt, a New Jersey Standard Oil leányvállalata. Az amerikai vezetők 1942 elején hagyták el Magyarországot, amikor a magyar kormány udvariasan távozásra szólította fel őket. Hogy az aktatáskájukban mit vittek magukkal, azt nem tudhatjuk, de sejtjük. Sok olyan dokumentum van az amerikai hírszerzés anyagában, melyek eredetije ma a Magyar Olaj- és Gázipari Múzeumban található. Miután az amerikaiak 1943-ban elfoglalták Észak-Afrikát, majd Dél-Olaszországot, ott olyan bázisokat építettek ki, ahonnan kényelmesen el tudták érni a közép-európai célpontokat. Jimmy Doolittle, a Tokió elleni támadás volt parancsnokának vezetésével létrehozták a 15. légi hadsereget, és kiegészülve a brit királyi légierő 205-ös bombázócsoportjával hajtották végre a Magyarország elleni légitámadásokat és a Duna elaknásítását.

– Mit tett ellenük a magyar légierő?

– A magyar vadászpilóták hősiesen küzdöttek, minden tőlük telhetőt megtettek, de Magyarországot a balszerencséje megint összehozta egy olyan hatalommal, amellyel nem volt egy súlycsoportban. A magyar haderőt ugyanis nem a Szovjetunió vagy az ­amerikaiak elleni háborúra hozták létre Horthyék, hanem azért, hogy a Kárpát-medence térségében ütőképes legyen és védelmezze a magyar érdekeket. A németek sem tudtak mit kezdeni a Németország elleni bombázásokkal, nagyvárosaik jelentős részét szétbombázták, komoly károkat okozva az iparnak, a közlekedésnek, a polgári lakosságnak. Magyarországon is sok civil halt meg a terrorbombázásokban.

– Szándékosan vagy véletlenül bombáztak lakótelepeket?

– Az amerikaiak, amennyire csak tudtak, arra törekedtek, hogy kíméljék a polgári lakosságot. Azért támadtak nappal, hogy minél pontosabban tudják lebombázni a célpontokat. A britek inkább azon az állásponton voltak, hogy pusztuljon minden: terrorra, színpadias­ságra törekedtek, hogy ezzel megtörjék a háborús lelkesedést. Például Bázakerettyén a helyiek hiába bíztak abban, hogy az olajmezők amerikai tulajdonban vannak, ezért azt nem fogják lebombázni, a háborús logika máshogyan működik. Mindenesetre a bombázások eredménye Magyarországon és Németországban sem az lett, hogy megtört a civil lakosság elszántsága, sőt. Ráadásul a Dömös nevű hajót az ötvenes években repítette égbe egy akna. Száznál is többen haltak meg akkor.