Az elmúlt néhány évben szinte teljesen eltűntek a hazai mozikból az értékes művészfilmek, ami persze nem arról szól, hogy nem készülnek ilyenek a világban, hanem arról, hogy a forgalmazók ki tudja, miért, nem nagyon akarják hazánkba behozni azokat. Ezért is igazán ünnepi pillanat, ha lát az ember a moziban egy olyan alkotást, amely nem valamelyik filmes műfaj ezerszer látott kliséit írja újra a vászonra.
Alice Winocour Ígérem, hogy visszatérek című filmje hibátlan és rendkívül igényes mozi, amelynek éppen csak apropója az, hogy valaki, esetünkben egy nő (fontos, hogy nem elsőként) készülődik arra, hogy elinduljon a világűrbe, és ezáltal legalább egy évig távol legyen a családjától. A rendezőnő filmje viszont egy pillanatig nem szól az űrutazásról.
Ez a film ugyanis egy sokkal mélyebb utazást tár a néző elé brutális őszinteséggel, miközben a másik ember iránti felelősség kérdését járja körbe.
A rendezőnő választását dicséri, hogy Eva Green minimális színészi eszközzel alakítja Sarah Loreau-t, aki a film során szép lassan eljut ahhoz a felismeréshez, hogy a gyermekvállalás milyen komoly felelősséggel jár. Eva Green jutalomjátéka ez a szerep, hiszen már a mélységesen szomorú tekintetével képes érzékeltetni, hogy miféle lelki pokolban vergődik a modern és karrierista nő.
Sarah Loreau múltjáról azt tudjuk meg, hogy kudarcok sorozata. Férjétől elvált, bár jó a kapcsolatuk. Lánya bukásra áll matematikából, ami azért beszédes, mert az anyuka matekzseni. De nemcsak a matekkal, hanem az olvasással és az írással is nagy baj van. A probléma megértését segíti egy párbeszéd a kislány és az anya között. A kislány elmondja, hogy ő öt gyermeket szeretne, mire az anya rávágja, hogy ő azért azt soknak találja. A néző persze tudja, hogy kisiskolás gyermekeknél ez egy teljesen felesleges mondat, sokkal inkább róla szól, neki már az egy gyermek is sok. Aztán a kislány hozzáteszi, hogy ő jó anyuka lesz (vajon miért mondja?), mire megint egy kemény és cinikus, bár kedves hangsúllyal előadott mondat következik, ami arról szól, hogy jól teszi, ha jó anyuka lesz ennyi gyermek esetén.
A film jelentős része az űrhajósnő felfelé ívelő karrierjét mutatja be, miközben gyermeke egyre szomorúbbá és magányosabbá válik. Bár a film eredeti címe nem Ígérem, hogy visszatérek (hanem Proxima), de a magyar változat nagyon is találó. A nőnek ugyanis vissza kell térnie a lélekben már rég elhagyott gyermekéhez, családjához, ehhez viszont szembesülnie kell az élet rendjeként működő tudással. Ezt pedig az egyik férfi űrhajós mondja el neki akkor, amikor arról beszél, hogy nem az űrhajó kilövése a legkeményebb, hanem a landolás. És nemcsak azért, mert nehéz fizikailag elviselnie a testnek, hogy újra van gravitáció, hanem azért is, mert az ember szembesül azzal, hogy nélküle is ment tovább az élet.
Korunkban, amikor az önzőség tombol a lelkekben, amikor a saját vágyak és igények azonnali kielégítése zajlik, nehezen fér bele egy másik emberrel, esetünkben egy gyermekkel való törődés.
