Leslie Mandoki: 45 év után visszataláltam a magyarságomhoz

Egy sikeres progresszív rockzenekar, egy magyar vagy orosz Frank Zappa volt a Kádár-rendszer rémálma – mondta Leslie Mandoki zenész, producer, akinek Living in the Gap – Hungarian Pictures címen jelent meg új dupla lemeze. A Syrius-anyatejről, Bartók Béla félistenségéről, a kaszinókapitalizmusról és arról beszélgettünk, hogy öt év után miért nem mondhatják Angela Merkelék, hogy wir haben es geschafft (megoldottuk).

2020.09.03. Budapest Leslie Mándoki Fotó: Kurucz Árpád (KA) Magyar Nemzet Fotó: Kurucz Árpád

– A felelősséget, úgy tűnik, komolyan gondolta: dupla lemeze jelent meg idén, a Living in the Gap és a Hungarian Pictures című dupla lemeze, ez utóbbiban Bartók-feldolgozások is vannak. Miért Csontváry festményét választotta a borítóra?

– Azért, mert 45 év után visszataláltam a magyarságomhoz. Mégiscsak egy pesti srác vagyok. Ám a történet egészen Bartókig nyúlik vissza. A 50 Years Rockot készítettük éppen elő, ami bekerült a Guinness-rekordok közé is mint a legnézettebb tévés rockműsor. Az akkori zenekaromban játszott Jon Lord a Deep Purple-ből és Greg Lake az Emerson, Lake & Palmerből, akik egy hármasban töltött vacsora közben megkérdezték tőlem, hogy Leslie, mi a véleményed Bartók Béláról? Mondtam, hogy szerintem az a totális rockzene, pesti srác vagyok, a Mikrokozmoszon nőttem fel. Ekkor árulták el, hogy a híres Pictures at an ­Exhibition című lemezük helyett a Hungarian Picturest akarták megcsinálni, ám nem kapták meg a jogokat a Bartók-örökösöktől. Még volt jó pár év, mire lejártak a jogok, és sajnos időközben ez a két remek zenész elhunyt, de megígértem nekik, hogy a csapattal elkészítjük az albumot.

– Még mindig ilyen népszerű Bartók Amerikában?

– Nyugat-Európával ellentétben Amerikában Bartók a Jóisten. Az euró­pai értelmezés szerint Bartók zenéje nagyon nehezen fogyasztható, az amerikaiak viszont azt mondják, hogy nagyon populáris zenét szerzett, pokolian nívós rock és pop van benne. Ráadásul ugyanazt az üzenetet szeretném közvetíteni, amit Bartók: a széthúzás helyett tartsunk össze. Ő is azért gyűjtötte össze ezeket a dalokat az egész Kárpát-medencéből, mert a közöst kereste, azt, ami összeköt bennünket. Az emberséget, a családot, a közösséget a társadalmat széthúzó erők ellen.

– Hogyan szerezte?

– New Yorkban kimagasló sikerünk volt, és azután három hetet a gyermekeimmel töltöttem Los Angelesben. Ott érett meg ez bennem. Röviddel később egy kínai koncertturnéról indultam hazafelé, amikor a fiam a repülőtérre menet felhívott, hogy átfoglalta a repülőgépjegyemet Balira, ahol bérelt nekem egy strandházat a tengerparton, hogy megírjam életem legjobb lemezét. Lemondta az internet-összeköttetésemet, a fiam átvette a stúdiót, én pedig napi 18 órát dolgoztam, két és fél hét alatt megírtam az albumot. A strandra sem mentem ki, csak elkezdtem írni és gondolkodni, ők közben felújították a stúdiót. Amikor elmondtam a kiadó vezetőinek, hogy egy analóg albumot szeretnék társadalompolitikai relevanciával, ők azt mondták nekem, hogy „te nem vagy normális”, „Mandoki, meg vagy te őrülve? Dupla lemez, társadalompolitikai relevancia?”. De utána összegyűltünk, felvettük, és amikor Németországban az album a listák élén nyitott az első héten, mindenki megnyugodott. Az egész album olyan, mint egy szerelmes levél, amit a közönségünknek írtunk. Töltőtollal, mert ezt az albumot egyszerre játszottuk le, nem nyúltunk bele utólag.

– Szóval politizáló lemez lett. ­Miért élünk a „szakadékban”?

– A lemezen végigveszem az összes nagy társadalmi problémát, amit Amerikában és Németországban tapasztalok. A legtöbb ember ma visszhangkamrában ül, a közösségi média burkában, ahol egy kaliforniai algoritmus mondja meg nekik, hogy mit kellene olvasniuk, mit kellene látniuk. Én sosem éreztem magam olyan fontosnak, hogy megosszam, mit ettem és hol, ezt csak szociális pornográfiának hívom, ebből a szakadékból ki kell másznunk a valóságba, mert oda jutottunk, hogy mindenki csak a saját véleményét hajtogatja. Szerintem a társadalom közepébe kell áthelyezni a vitát, mert nem húzhatunk örökké szét, keresnünk kell az elemeket, amelyek összetartanak.

– Ha már politika, érdekes évforduló volt nemrég. Angela Merkel öt éve mondta a híres wir schaffen das [megoldjuk] beszédét. Hogy látja ezt öt év távlatából?

– Öt év után nem lehet azt mondani, hogy wir haben es geschafft (megoldottuk). Sok kérdés nyitva maradt. Én is egy illegális bevándorló voltam, 22 évesen kértem politikai menedékjogot, és azt megértem, ha valaki politikai okokból válik üldözötté, megértem, hogy el akarja hagyni az országát mert sok szenvedést és fájdalmat élt át. De ha nem politikai üldözött és nincs háború, csak jobb életet szeretne adni a gyermekeinek – ez is egy legitim dolog. Viszont kérdés, hogy ezzel miként bánunk? Szerintem a gondokat ott helyben kell megoldani, ahol előálltak. Belőlem sem vált volna politikai menekült, ha 1956-ban nem árul el minket a Nyugat. Itthon élnék, ha 1975-ben lett volna útlevelem és művészi szabadságom. Nagy kihívások előtt állunk, jönnek az amerikai, a német választások, és ezek az egész világra kihatnak.

– Kire fogadna az amerikain?

– Minap az egyik legjobb Los Angeles-i barátommal beszélgettem telefonon. Kérdeztem, hogy szerinted mi lesz? Azt mondta: „Hát, ha Trump nyer, akkor polgárháború lesz, ha Biden nyer, akkor utcai harcok, amit szintén egy polgárháború követ. Választhatsz.” Nagyon szeretem Amerikát, remélem, hogy a barátomnak nincs igaza. Hiszek az amerikai erőben.

– Ha társadalmi problémákról van szó, a bőség zavarával szembesülünk. Mégis, mit tart a legnagyobb gondnak?

– A kaszinókapitalizmust, a kapzsiságot, ahol mindent a pénz dominál. Az én nemzedékem Woodstock gyermeke, szüleink voltak a woodstockiak. A szülőhazám szabadságvágya olyan erős volt 31 éve, hogy kiütötte az első téglát a berlini falból és megajándékozta Európát a szabadsággal, ez ’56-ból nőtte ki magát. Akkor elindulhatott volna Európában egy olyan gazdasági-politikai folyamat, ami a földi Kánaánt eredményezhette volna, de húsz éve letért a kaszinókapitalizmus egoista irányába. Szerintem vissza kellett térnünk az emberiességhez, a család- és munkaközpontú élethez. Mindenki a társadalmi többletérték gyarapításából vegye ki a részét, ne pedig a többletérték csökkenésén nyerészkedjen. Ma az a legnagyobb feladatunk, hogy próbáljuk legyőzni a kapzsiságot és az egomániát, a járvány most nagyító alá veszi a társadalmi problémákat. Nagy karakterteszt ez, hisz láttuk, hogy különböző kultúrák különféle módon reagálnak erre. Vállalnunk kell a felelősséget, új alapokra kell helyeznünk az életünket. Mivel sokat turnézok Kínában, jól megtanultam azt a konfuciánus tételt, hogy a krízis és a lehetőség ugyanaz a szó. Éppen ezért úgy érzem, hogy ez a helyzet lehetőség arra, hogy az értékrendszerünket emberségesebbé tegyük. Nekünk, zenészeknek most, ezekben a vészterhes hónapokban két feladatunk van: a társadalmi felelősségvállalás és a közönségünknek köszönetet mondani. A We Say Thank You című dalunk erről szól.