„Csak nyugalom kell, növénytürelem, / kivárni, míg a vakondok gyökértől / az üzenet a naprészeg sudár / legvégső ágpercéig szivárog, // csak erő, hogy ne törjön kétfelé / a rámért súlypróbától a gerinc, / csak szív, melynek zsilipjein az összes / élők iránti részvét zuhog át.” A Csak nyugalom kell című versben olvassuk e sorokat, s nehéz lenne ennél lényegretörőbben megfogalmazni a szerző életfilozófiáját. Ma lenne százéves Hárs Ernő, akinek egész irodalmi pályáját és civil életútját is jól jellemzi ez a vallomás.
Esetében eleve nehéz valódi irodalmi pályáról beszélni, s korántsem csak azért, mert későn érő típus volt. Valójában önképzőköri verselései óta kisebb vagy nagyobb hőfokon, de mindig is jelen volt életében az írás és a fordítás. Csakhogy Trianon évében, 1920-ban született. Így mire bontogatni kezdhette volna szárnyait, jött a háború, s a „meszesgödör-korosztály” tagjaként talán annak köszönheti, hogy egy bokájába fúródó bombaszilánkkal megúszta Budapest ostromát, hogy 1944-ben magánkiadásban meg tudta jelentetni Mozaik című első verseskötetét. Írástudóként így nem a frontra, hanem a honi légvédelemhez került, irodai munkára.

Fotó: MTI/Máthé Zoltán
Ugyanakkor tudatosan diplomatának készült – s nem mondjuk bölcsészpályára vagy újságírónak –, de egyáltalán nem azt képzelte erről, amit aztán az élet hozott. Ahogy mindig mondogatta, minden nehézségben meg lehet találni a jót, s nem volt ez másképp a Külügyminisztérium esetében sem. Ha már 1943-ban felvették volna, páros lábbal rúgták volna ki a fordulat után. 1946-ban aztán tizennyolcan kerültek be – s maradt közülük egyedüliként három évtizedre. Bármily paradoxnak tűnjék is, hogy a népi demokrácia, majd a diktatúra egyik minisztériumában pártonkívüliként ennyi ideig tudott dolgozni, ebben szerénysége, nagy munkabírása és a politikai feladatoktól való tartózkodása mellett az is közrejátszhatott, hogy felesége, a későbbi Kossuth-díjas Sándor Judit az Operaház tagjaként élvonalbeli énekesnőnek számított. Hárs Ernő egy helyen a Külügyminisztérium Pilinszkyjének nevezte magát, akivel szerinte a diktatúrának a másságot is elfogadó nagyvonalúsága volt bizonyítható, persze „csupa kommunistától körülvéve”. „Nem én vagyok, egy ismeretlen másik / görnyed helyettem, késő délutánig” – írja ezekről az évekről A hivatal című 1949-es versében, mely természetesen akkor nem, csak a rendszerváltozás után jelenhetett meg.