Hárs Ernőre emlékezünk születésének centenáriumán

Régi vágású, klasszikus ember volt, noha pályája korántsem klasszikus irodalmi életút. Trianon évében látta meg a napvilágot, és 94. életévében éppen a békediktátum napján, június 4-én hunyta le örökre a szemét. Száz éve ezen a napon született Hárs Ernő költő, műfordító, a Magyar Írószövetség örökös tagja.

Budapest, 2011. május 17. Átadták a Stephanus-díjat Hárs Ernőnek, az Irodalmi kategória kitüntetettjének a XIX. Szent István Könyvhét megnyitóján a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karán. MTI Fotó: Máthé Zoltán Fotó: MTI/Máthé Zoltán

„Csak nyugalom kell, növénytürelem, / kivárni, míg a vakondok gyökértől / az üzenet a naprészeg sudár / legvégső ágpercéig szivárog, // csak erő, hogy ne törjön kétfelé / a rámért súlypróbától a gerinc, / csak szív, melynek zsilip­jein az összes / élők iránti részvét zuhog át.” A Csak nyugalom kell című versben olvassuk e sorokat, s nehéz lenne ennél lényegretörőbben megfogalmazni a szerző életfilozófiáját. Ma lenne százéves Hárs Ernő, akinek egész irodalmi pályáját és civil életútját is jól jellemzi ez a vallomás.

Esetében eleve nehéz valódi irodalmi pályáról beszélni, s korántsem csak azért, mert későn érő típus volt. Valójában önképzőköri verselései óta kisebb vagy nagyobb hőfokon, de mindig is jelen volt életében az írás és a fordítás. Csakhogy Trianon évében, 1920-ban született. Így mire bontogatni kezdhette volna szárnyait, jött a háború, s a „meszesgödör-korosztály” tagjaként talán annak köszönheti, hogy egy bokájába fúródó bombaszilánkkal megúszta Budapest ostromát, hogy 1944-ben magánkiadásban meg tudta jelentetni Mozaik című első verseskötetét. Írástudóként így nem a frontra, hanem a honi légvédelemhez került, irodai munkára.

A költő, műfordító Hárs Ernő szerény ember volt, aki soha sem tolta magát előtérbe
Fotó: MTI/Máthé Zoltán

Ugyanakkor tudatosan diplomatának készült – s nem mondjuk bölcsészpályára vagy újságírónak –, de egyáltalán nem azt képzelte erről, amit aztán az élet hozott. Ahogy mindig mondogatta, minden nehézségben meg lehet találni a jót, s nem volt ez másképp a Külügyminisztérium esetében sem. Ha már 1943-ban felvették volna, páros lábbal rúgták volna ki a fordulat után. 1946-ban aztán tizennyolcan kerültek be – s maradt közülük egyedüliként három évtizedre. Bármily paradoxnak tűnjék is, hogy a népi demokrácia, majd a diktatúra egyik minisztériumában pártonkívüliként ennyi ideig tudott dolgozni, ebben szerénysége, nagy munkabírása és a politikai feladatoktól való tartózkodása mellett az is közrejátszhatott, hogy felesége, a későbbi Kossuth-díjas Sándor Judit az Operaház tagjaként élvonalbeli énekesnőnek számított. Hárs Ernő egy helyen a Külügyminisztérium Pilinszkyjének nevezte magát, akivel szerinte a diktatúrának a másságot is elfogadó nagyvonalúsága volt bizonyítható, persze „csupa kommunistától körülvéve”. „Nem én vagyok, egy ismeretlen másik / görnyed helyettem, késő délutánig” – írja ezekről az évekről A hivatal című 1949-es versében, mely természetesen akkor nem, csak a rendszerváltozás után jelenhetett meg.

Ez a kettősség 1976-ig kísérte el, amikor – egy baráti árulás következtében – kis híján börtönben, végül ehelyett az utcán találta magát, még bőven a nyugdíjtól innen. Ebben a rosszban is volt jó, hiszen ekkortól valóban az irodalomnak élhetett, amit addig csak lopott órákban tudott megtenni – jóllehet elbocsátásakor maga sem gondolhatta, hogy majdnem negyven termékeny év adatik még neki. Versei mellett számos klasszikus mű fordítása fűződik a nevéhez, amelyek közül kiemelkedik Luís de Camões A lusiadák című portugál hősi eposza, majd Torquato Tassótól A megszabadított Jeruzsálem, Francesco Petrarcától az addig magyarul kiadatlan Diadalmenetek vagy a már posztumusz megjelenő A virág, Dante fiatalkori szonettciklusa. Mégsem a világirodalom e remekeinek kimagasló minőségű és – nem mellékesen – könnyen befogadható stílusú magyarításai, hanem elsősorban Michael Ende A végtelen történet című látomásos meséje a legismertebb fordítása.

Mégis mindvégig pályán kívülinek számított, ráadásul sosem tolta magát előtérbe, hiszen mint egyik kései versé­ben mondja, „nem vágyunk ott vigadni, hol érdek tánca tombol”. A rendszerváltozás után azért több kitüntetést is kapott: József Attila-, Radnóti-, Déry Tibor-, Hieronymus- és Stephanus-díjjal ismerték el munkásságát, 2009-ben a Magyar Írószövetség örökös tagja lett.

Hárs Ernő régi vágású, rendkívüli műveltségű, klasszikus ember volt, akit az élet romlottsága sem tudott eltéríteni derűjétől. „A világ bármily átkos, / kell tudni benne élni. / Lehet nemcsak a mennyben, / a bűzben és a szennyben / is az Istent dicsérni”. Ebben az irodalom volt egyik támasza, a fordítások teljesen átlényegítették: „Több életem van, antik réteken / eltűnt istenek lábnyomába lépek, / s lovagi tornán vívnak meg velem / a Krisztusért páncélt öltött vitézek.” Az alkotás éltette, amit nyolcvan-kilencven évesen is teljes szellemi frissességben folytatott. Felesége halála – akivel 64 éven keresztül éltek példamutató házasságban – nagyon megviselte, amit gyönyörű, metafizikai mélységű vallomásokkal („Ha vállalnám is az akármi hosszút, / mely a nemlétbe torkolltatta léted, / nem érném utol a növő időben / a percet, amely elrabolt előlem.”) és a Tizenkét ciprus című szonettciklussal írt ki magából („A szív, melynek nincsen kálváriája, / nem számíthat soha feltámadásra”).

„Segítek rajtad, akárhol lakozzak, / s bármily idő, távolság ellenére. / Csak ismerj fel, s kapaszkodj / emlékem homlokod fölé / feszülő drótkötelébe!” Ezt pedig 35 éve írta egyéves unokája örömére – nekem, aki ezeket a sorokat papírra vetettem.