Hárs Ernőre emlékezünk születésének centenáriumán

Régi vágású, klasszikus ember volt, noha pályája korántsem klasszikus irodalmi életút. Trianon évében látta meg a napvilágot, és 94. életévében éppen a békediktátum napján, június 4-én hunyta le örökre a szemét. Száz éve ezen a napon született Hárs Ernő költő, műfordító, a Magyar Írószövetség örökös tagja.

Budapest, 2011. május 17. Átadták a Stephanus-díjat Hárs Ernőnek, az Irodalmi kategória kitüntetettjének a XIX. Szent István Könyvhét megnyitóján a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karán. MTI Fotó: Máthé Zoltán Fotó: MTI/Máthé Zoltán

Ez a kettősség 1976-ig kísérte el, amikor – egy baráti árulás következtében – kis híján börtönben, végül ehelyett az utcán találta magát, még bőven a nyugdíjtól innen. Ebben a rosszban is volt jó, hiszen ekkortól valóban az irodalomnak élhetett, amit addig csak lopott órákban tudott megtenni – jóllehet elbocsátásakor maga sem gondolhatta, hogy majdnem negyven termékeny év adatik még neki. Versei mellett számos klasszikus mű fordítása fűződik a nevéhez, amelyek közül kiemelkedik Luís de Camões A lusiadák című portugál hősi eposza, majd Torquato Tassótól A megszabadított Jeruzsálem, Francesco Petrarcától az addig magyarul kiadatlan Diadalmenetek vagy a már posztumusz megjelenő A virág, Dante fiatalkori szonettciklusa. Mégsem a világirodalom e remekeinek kimagasló minőségű és – nem mellékesen – könnyen befogadható stílusú magyarításai, hanem elsősorban Michael Ende A végtelen történet című látomásos meséje a legismertebb fordítása.

Mégis mindvégig pályán kívülinek számított, ráadásul sosem tolta magát előtérbe, hiszen mint egyik kései versé­ben mondja, „nem vágyunk ott vigadni, hol érdek tánca tombol”. A rendszerváltozás után azért több kitüntetést is kapott: József Attila-, Radnóti-, Déry Tibor-, Hieronymus- és Stephanus-díjjal ismerték el munkásságát, 2009-ben a Magyar Írószövetség örökös tagja lett.

Hárs Ernő régi vágású, rendkívüli műveltségű, klasszikus ember volt, akit az élet romlottsága sem tudott eltéríteni derűjétől. „A világ bármily átkos, / kell tudni benne élni. / Lehet nemcsak a mennyben, / a bűzben és a szennyben / is az Istent dicsérni”. Ebben az irodalom volt egyik támasza, a fordítások teljesen átlényegítették: „Több életem van, antik réteken / eltűnt istenek lábnyomába lépek, / s lovagi tornán vívnak meg velem / a Krisztusért páncélt öltött vitézek.” Az alkotás éltette, amit nyolcvan-kilencven évesen is teljes szellemi frissességben folytatott. Felesége halála – akivel 64 éven keresztül éltek példamutató házasságban – nagyon megviselte, amit gyönyörű, metafizikai mélységű vallomásokkal („Ha vállalnám is az akármi hosszút, / mely a nemlétbe torkolltatta léted, / nem érném utol a növő időben / a percet, amely elrabolt előlem.”) és a Tizenkét ciprus című szonettciklussal írt ki magából („A szív, melynek nincsen kálváriája, / nem számíthat soha feltámadásra”).

„Segítek rajtad, akárhol lakozzak, / s bármily idő, távolság ellenére. / Csak ismerj fel, s kapaszkodj / emlékem homlokod fölé / feszülő drótkötelébe!” Ezt pedig 35 éve írta egyéves unokája örömére – nekem, aki ezeket a sorokat papírra vetettem.