Szent Gellért legendájától Beethoven Örömódájáig

A püspök ekként kérdezte a barátot: „Walter, hallod-e ezt a lármás gajdolást?...”

Budapest, 2013. április 16. Szent Gellért püspök, hittérítő, az első magyarországi vértanú szobra a Gellért-hegy oldalában. Az 1904-ben felállított, 7 méter magas bronzszobor Jankovics Gyula szobrászművész alkotása. MTVA/Bizományosi: Jászai Csaba *************************** Kedves Felhasználó! Az Ön által most kiválasztott fénykép nem képezi az MTI fotókiadásának, valamint az MTVA fotóarchívumának szerves részét. A kép tartalmáért és a szövegért a fotó készítője vállalja a felelősséget. Fotó: MTVA/Bizományosi: Jászai Csaba Forrás: MTI

Az Árpád-kor legendáriumának lejegyzői, történetírói az évszázadok előrehaladtával – az újabb kor olvasóközönségének – már némi többletinformációval kellett szolgálniuk az időközben feledésbe merült dologi és fogalmi tényezők értelmezhetősége érdekében. Emiatt az ősi legendák későbbi korokban történt felemlegetései, hivatkozásai során a historikusok bővebb lére is kényszerültek ereszteni elbeszéléseiket. Ebből adódóan mindig az újabb kor krónikája lett terjedelmesebb, amit a szakirodalom Legenda minor és Legenda maior megnevezéssel jelöl, vagyis kis legenda és nagy legenda néven különböztet meg.

Rejtélyes, hangos zenebona

Pontosan ez a helyzet az alábbiakban idézett Szent Gellért-legenda egyik epizódjával is, merthogy a történet bensőséges derűje éppúgy némi értelmezésbeli előzetest igényel, mint a fent leírtak. A történet ugyanis egy Árpád-korból való munkadalhoz, illetve egy kéziszerszám használatához kötődik, pontosan az ének és a szerszám együtthangzása keltette fura élményből fakad. Még a XI. évszázadban, egy csendes nyári estén történt, hogy a szentéletű püspök éjszakai munkálkodását egy váratlan epizód zavarta meg, olyannyira, hogy a szolgálatára rendelt szerzetes is felriadt első álmából. Ugyanis szállásuk nyitott ablakán hirtelen támadt harsány kántálás szüremkedett be, méghozzá rejtélyes, hangos zenebonával kísérve. Erre a püspök így kérdezte a barátot: – Walter, hallod-e ezt a lármát? Mondd meg nekem, micsoda dal ez (quis istius melodiae cantus sit), amely munkámban megzavar? Mire a szerzetes, aki helyismerete és tájékozottsága révén tudta, miről van szó, így válaszolt: – Ez a hang egy szolgálólány dalolása, aki egy kézimalommal a búzáját őrli, a zúgás pedig a kézimalom hangja.

Magyarok muzsikája

Nos, hát épp ez a furcsa együtthangzása az énekszónak és a kézimalom monoton zúgásának váltotta ki Gellért püspök észrevételét, ezt mondván: – Ez a dallam tehát a symphonia hungarorum, vagyis a magyarok muzsikája – amely szellemesség aztán mindkettejüket széles jókedvre derítette. Szó sincs azonban valamiféle tudálékos felsőbbségről, mivel e szóhasználat Gellért püspöknél csupán a szokatlan összhangzásra utaló élcelődés volt, melyet a távolról behallatszó ének és furcsa zenekísérete idézett elő. A képzeletbeli hangszerrel való asszociáció sem teljesen közömbös, lévén ez idő tájt még létezett szimfónia nevű hangszer is.

Szent Gellért püspök szobra a Gellért-hegy oldalában
Fotó: MTVA/Bizományosi: Jászai Csaba / MTI

Egyébiránt az évszázadok során nem csupán a kézimalom avult el mint népi szerszám, de sok archaikus munkaeszköz jutott hasonló sorsra, és ezekkel együtt merültek feledésbe az ezekhez kötődő munkadalok úgyszintén, akár a köpülődal, fejődal, cséplődal és az őrlődal is. Ami a szóban forgó népzenei élmény Szent Gellért püspökre gyakorolt hatását illeti, könnyű elképzelni azt a meghökkentő rácsodálkozást, amit az az akkori nyugati zenekultúrából ideérkező főpapból kiváltott, mely pillanatnyi bosszúságát mégiscsak empatikus élcelődéssel oldotta fel. Sőt mi több, a szellemes „symphonia hungarorum” fogalompárosítással – tudtán kívül – kvázi prófétai jövendölést is megfogalmazott, amit majd a magyar nép zenei kreativitása évszázadok múltán vissza is igazolt.

A Szüretölő ének és az Örömóda

No de tartsunk sorrendet, és vessünk számot Kodály és Bartók hazájában azon eltűnődve, hogy a magyar népzenei kultúra, amelyből ők, mint „tiszta forrásból” merítettek, milyen értékekkel gazdagította az európai kultúrtörténetet. Annál is inkább, merthogy az autentikus magyar népzene, valamint az erre rezonáló népies műdalok számos klasszikus zenei műnek lettek ihletői a későbbi évszázadokban, mint Liszt Rapszódiái vagy Brahms Magyar táncai, sőt a szélesebb nyilvánosság előtt sokkal kevésbé ismert összefüggések még inkább figyelemre méltók. Nem beszélve Bartók és Kodály népdal-feldolgozásai és színpadi adaptációi ismertségéről a világ négy sarkában, mint a Galántai táncok, Este a székelyeknél vagy a Háry, amelyek méltóképpen emelkedtek a XX. század zenetörténeti klasszikusainak sorába.

Másfelől azonban – bár a zenetudósok szűk körében tudott dolognak számít – szélesebb körökben sajnos nem méltóképpen közismert az a zenetörténeti érdekesség, amely egy Beethoven-mű ősforrására utal. Márpedig a magyar és az európai kultúrtörténet sok évszázados együttélésének és egymásra hatásának egyik példaértékű epizódja az a tényállás, amely az idei Beethoven-emlékévben különösen aktuális.

Visszautalva az iménti kitételre, miszerint a népies műdalok eredeti előképei gyakorta a nép ajkán született motívumok, ékes példája ennek Kisfaludy Sándor Himfy-versciklusa egyik költeményének a szerző által megzenésített változata, melynek dallamát egy Balaton-felvidéki pásztordal forrásából merítette maga a költő. Kisfaludy aztán, bécsi testőri szolgálata idején ezt a versét – immár megzenésített formában – az Allgemeine Musikalische Zeitung című zenei folyóiratban közre is adta, méghozzá egy Beethoven által hozzákomponált zongorakísérettel kinyomtatva. Ugyanis alighogy a mester látóterébe került a Szüretölő ének, azon nyomban megnyerte a tetszését e dal „kellemes és érzelmekre ható melódiája”, olyannyira, hogy aztán évekkel később fő művének, a IX. szimfóniának zárótételébe emelte be mint Örömódát – komplett zenekarra, négyszólamú kórusra és szólóénekesekre átdolgozva.

Mint ismeretes, napjainkra az Örömóda az Európai Unió népeinek közös himnuszává lépett elő mint nemzeti kultúrák fölött átívelő és népeket átölelő fenséges dallam, amely őseredetét tekintve Balaton-felvidéki pásztordalként a magyar néplélek megdicsőülése egyben. Minden okunk megvan rá, hogy a közös európai himnuszt, az Örömódát az összes többi népeknél is inkább magunkénak érezzük.

Sok évszázad elteltével beteljesülni látszik hát Szent Gellért püspök önkéntelen és spontán próféciája is, melyet akaratlanul és tudtán kívül pusztán élcelődésnek szánt, mikor is „Symphonia Hungarorum”-ról tréfált. Márpedig az őseredeti dallamot tekintve az Örömóda minden bizonnyal a magyarok szimfóniájává is vált egyúttal.

A cikkhez használt forrásanyagok: Allgemeine Musikalische Zeitung, 1816; Szabolcsi Bence, Egy Beethoven dallam története. Budapest, 1943; Trócsányi Zoltán, Magyar régiségek és furcsaságok. A témáról még itt és itt is olvashatnak.