Arra a kérdésre ugyan, hogy mi a fotóművészet, nem kapunk választ („Mert mi is a fotóművészet? Másfél évszázaddal a fényképezés feltalálása után sem lehet erre a kérdésre megnyugtató feleletet adni. Igaz, a »mi a művészet?« kérdésre adott válaszok is egyre bizonytalanabbá váltak, ahogy haladunk előre a XX. században.”), de valljuk be, ez igen alantas elvárás és igen olcsó beteljesülés is volna a művészeti komplexitásnak azon az állomásán, ahol ma a világ tart; ugyanakkor annyi mindenről szól ez a könyv – természetesen végig megőrizve Haris László és művészetének központi és vezető helyét –, hogy a legelvetemültebb olvasó is talál benne egészen elképesztő ízvilágú csemegét: „Tőle – tudniillik Weöres Sándortól, a szerző megjegyzése – egyebek mellett ez hangzott el Bogláron: »Cigarettázom az árokparton. / Húsz fillér az összvagyonom, / de az egész Föld a hamutartóm.« Majd utána magánbeszélgetésben ezt fűzte hozzá: »Igen, a művész is szereti a pénzt, szeret pénzt keresni, csak nem ér rá«.” Vagy az 1979-ből származó, szerzői kommentárokkal ellátott, Elrejtés szolarizált látens kódolással 1–13. című fotósorozat szövegei, amelyeket helyhiány miatt sajnos nem tudok idemásolni, de arra kérek mindenkit, feltétlenül tekintse meg, és akkor majd minden bizonnyal ő is beleborzong abba a végtelenségérzetbe, amibe én – és ha sokan leszünk így, talán a fotóművészet is elfoglalhatja végre az őt már rég megillető előkelő helyet a hazai művészeti szcénában.