Mirtse Zsuzsa tükrébe nézni tizenháromszor

Lebirkózhatatlan a lapokon ördöglámpásként átvilágító derű, a súlyos meséket humoros fordulatok ellenpontozzák.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy tükörkorszak. Ebben a korban a világ szinte minden jámbora egy kis szerkezetet szorongatott a markában. Volt azon egy kis lapocska, s az emberfiai ezen át nézték furtonfurt a világot. Azt hitték legalábbis, de nem láttak benne mást, mint ennen csuda képmásukat. Ebben a korban vállalkozik felnőttmeséivel arra Mirtse Zsuzsa, hogy tükröt – mi mást – tartson marokba mélyedő korunk elé. Olyat, melyben megláthatja az ember azt, amit a nagy marokba grimaszolás mellett rég elfeledett vagy igazában meg sem ismert: önmagát. Kegyetlenül szép és kíméletlenül tiszta képet mutat rólunk a szerző. Mintha meséinek valamelyik fésülködő királylánya fordítaná felénk varázstükrét. Zavartan pillantunk bele, s legszívesebben elfordulnánk, hiszen nehéz egy ilyen éles és igaz valóval azonosulni a marokketyere díszes, párás öncsalása és életünk kellemesen elhazudott torzképe után.

Nincsen tükör keret nélkül: Mirtse Zsuzsa fegyelmezetten szerkesztett kötete tizenhárom mesére épül, így vetül elénk címadó, tizenhárom bűvös tükörképe. Mesekönyv ez, amelyet egy tizenhárom éves kislánynak mesél, aki nem más, mint önmaga, tizenhárom évesen. Íme az első tükör. S az első keret is a tükörhöz: elmondja a vékony nyakú, hosszú hajú kislánynak, hogy „a végén” majd visszatér hozzá.

Miként Sir Gawain és a zöld lovag mondájában, ahol a különös, zöld vitéz először a saját fejét vágatja le Gawainnel, majd megmondja neki, hogy egy év múlva eljön revansért, a szerző saját magának állít először tükröt és áll elé. Leül, szembe a tizenhárom éves önmagával. A tükör mellett meséi másik fő eleme a ceruzakészlet és a radír. A kislánnyal együtt színezik és, ha kell, radírozzák, átalakítják a mesék keretét. Különös ars poeticát, segélykiáltást is találunk az egyik, szintén a mesefolyam kereteként szolgáló történetben, ahol a mesélő egy szűk cellában rajzolgat elrongyolódott könyvecskéjébe maradék, kitört hegyű, csonkig használt ceruzáival. Ahogy Hamvas írja: „Benne vagyunk a pácban.”

S ha már királylány, mi másra várna, mint hogy eljöjjön érte a királyfi. De találkoznak-e egymással korunk marokba mélyedői? „Ezer sugár találkozik az űrben / s a katlan mélyében ezer varázs / s ezer meg ezer búzaszem a csűrben. / Csak a sorsok közt nincs találkozás”

– mondhatjuk el itt is Weöres Sándorral.

Erőteljes motívum az erdő is. Első pillantásra Jung lélekerdejének tűnik, mely sötét és áthatolhatatlan, az a sűrű, melybe a szerzővel bele-beletévedünk. De aztán mintha Dante eredje lenne inkább, mely ott vár ránk az emberélet útjának felén. A küllemében is tündérasszonyszerű szerző pedig elkiáltja a varázsigét: „Legyen enyém minden erdő!” Elég-e a szó s az elhatározás, hogy a sűrű erdők mélyére elinduljunk?

Egyedi szófordulatokkal (nem tudott elfészkelődni a saját életében; nekimagamnak; árnyéksárkányok), merész stílustörésekkel („Ez marha jó!” – neveti el magát a királylány) tartja fenn a szerző a kötetében az első pillanattól kezdve zümmögő magasfeszültséget, amelyben erős áramütést szenved, akit kiüt a nyeregből, ha szembejön vele a zöld lovag. Mert szembejön, sűrűn, s a fejünket követeli. Szembejönnek a fér­fiak, akik nem tudják megváltoztatni az életüket, mert „fiúkák inkább, akárhány évesek is”. És Tökéletes Királylányok, aki egyetlenegy, a legkevésbé sem tökéletes, állandóan elégedetlen királylány.

– Milyen világ ez? – kérdezhetjük, együtt Mirtse Zsuzsa életbefáradt hősei­­vel. Milyen világ ez, amelyben „nem nevelnek gyereket, hiszen maguk is gyereknek vélik magukat. Így halnak meg életük végén: nem élik meg felnőttkorukat. […] Egy nehéz batyut hord mindegyik, de erről nem beszélhetnek.”

Milyen útravalóval szolgál egy ilyen világ a tizenhárom éves királylányoknak? Miféle királyfikra várhatnak? Olyanokra, akik „nem is voltak képesek valójában harcolni érte, inkább csak megalkudtak azzal, amit elérhettek. Az elszégyellt idővel.”

Lebirkózhatatlan, a lapokon ördöglámpásként átvilágító derű s a színes ceruzák mellett – sajnálatos fogyatékossága kortárs irodalmunknak, hogy erre csak kevés szerző képes – humoros fordulatok ellenpontozzák e súlyos meséket. Például egy rigó megrajzolásakor: „A feje kicsit nagyra sikerült, nem baj, majd távolabbról nézem.” Vagy a feldühödött királylány, aki sorban mindenét a királyfihoz vagdossa: „Még az öltözőasztalát is próbálta hozzávágni, csak azt nem bírta el.”

A költőként és szerkesztőként is ismert Mirtse Zsuzsa már 2004-es, első kötetében is mitikus, hasonló kérdéseket boncolgató mesékkel jelentkezett. Könyvei, melyeket Jankovics Marcell is illusztrált, magas igénnyel kidolgozott munkák. Békés Rozi valóban mesekönyvbe illő illusztrációi kifinomult és igényes ábrázolással emelik a kötet színvonalát. Nőies figyelmességgel még arról is gondoskodik, hogy az utolsó oldalon, a tartalomjegyzéknél egy nyitott ajtón kiengedje a kötetből az olvasót – a hamarosan megjelenő második kiadásban is.

Már aki képes rá, hogy egy éles, tiszta tükörben szembesüljön valós énjével, anélkül, hogy a földhöz teremtené, mint a mesebeli királylány – aki képes erre, egymás után tizenháromszor.

Mirtse Zsuzsa: Tizenhárom bűvös tükör – Mesék felnőtteknek. Magyar Napló, Budapest, 2019.

Könyvbemutató

A Magyar Napló Kiadó szeretettel vár minden kedves érdeklődőt Mirtse Zsuzsa Tizenhárom bűvös tükör című mesekönyvének felolvasóestjére 2020. október 8-án, csütörtökön 18 órakor a Magyar Napló Könyvesboltba (1085 Budapest, József körút 70., Józsefvárosi Galéria). Közreműködik Bíró Gergely, a kötet szerkesztője.