Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy tükörkorszak. Ebben a korban a világ szinte minden jámbora egy kis szerkezetet szorongatott a markában. Volt azon egy kis lapocska, s az emberfiai ezen át nézték furtonfurt a világot. Azt hitték legalábbis, de nem láttak benne mást, mint ennen csuda képmásukat. Ebben a korban vállalkozik felnőttmeséivel arra Mirtse Zsuzsa, hogy tükröt – mi mást – tartson marokba mélyedő korunk elé. Olyat, melyben megláthatja az ember azt, amit a nagy marokba grimaszolás mellett rég elfeledett vagy igazában meg sem ismert: önmagát. Kegyetlenül szép és kíméletlenül tiszta képet mutat rólunk a szerző. Mintha meséinek valamelyik fésülködő királylánya fordítaná felénk varázstükrét. Zavartan pillantunk bele, s legszívesebben elfordulnánk, hiszen nehéz egy ilyen éles és igaz valóval azonosulni a marokketyere díszes, párás öncsalása és életünk kellemesen elhazudott torzképe után.
Nincsen tükör keret nélkül: Mirtse Zsuzsa fegyelmezetten szerkesztett kötete tizenhárom mesére épül, így vetül elénk címadó, tizenhárom bűvös tükörképe. Mesekönyv ez, amelyet egy tizenhárom éves kislánynak mesél, aki nem más, mint önmaga, tizenhárom évesen. Íme az első tükör. S az első keret is a tükörhöz: elmondja a vékony nyakú, hosszú hajú kislánynak, hogy „a végén” majd visszatér hozzá.
Miként Sir Gawain és a zöld lovag mondájában, ahol a különös, zöld vitéz először a saját fejét vágatja le Gawainnel, majd megmondja neki, hogy egy év múlva eljön revansért, a szerző saját magának állít először tükröt és áll elé. Leül, szembe a tizenhárom éves önmagával. A tükör mellett meséi másik fő eleme a ceruzakészlet és a radír. A kislánnyal együtt színezik és, ha kell, radírozzák, átalakítják a mesék keretét. Különös ars poeticát, segélykiáltást is találunk az egyik, szintén a mesefolyam kereteként szolgáló történetben, ahol a mesélő egy szűk cellában rajzolgat elrongyolódott könyvecskéjébe maradék, kitört hegyű, csonkig használt ceruzáival. Ahogy Hamvas írja: „Benne vagyunk a pácban.”
