Barázdák között címmel látott napvilágot Majnik László sorozatának harmadik kötete, amely a meglehetősen hullámzó életutat bejárt, majdnem hatvanesztendős Hungaria együttesről szól. A szerző a korábban megjelent Illéshez, illetve Omegához hasonlóan ezúttal is aprólékos műgonddal, szakmai alapossággal veti bele magát a zenekar történetébe, valamint kiadványainak elemzésébe.
Jobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.
Hungária. Eredeti szóhasználatban, amúgy félig angolosan: Hungaria. (A továbbiakban maradjunk az ékezet nélküli formulánál). Ha hozzátesszük, hogy zenekar, vagy lánykori nevén – ahogyan a hatvanas-hetvenes években nevezték a formációkat – együttes, az átlag zenerajongónak azonnal a rock and roll ugrik be. Vagyis matematikai képletben a Hungaria = magyar rock and roll. Ami nagyjából stimmel, ám ettől azért többről van szó.
Visszanyúlva a hatvanas évek eleji kezdetekhez, amikor néhány Szent István parki tini srác (korabeli kifejezéssel élve jampec, vagy jampi) csoportba verődve múlatja az időt, a foci mellett ugyan mi másról is értekezhetnének, mint a Radio Luxembourg-ön hallható aktuális nyugati zenéről, no meg a kiscsajokról. És persze saját zenekar alapításáról. Amellyel, álmokat szövögetve, talán eljuthatnak a televíziós Ki Mit Tud-vetélkedőig, majd még merészebb álmaikban egészen az országos ismertségig. Hogy mindez megvalósult, az Fenyő Miklósnak, mint vezéregyéniségnek, valamint lelkes, kitartó barátainak, zenésztársainak köszönhető, akik nem ismerik a lehetetlent. Hogy aztán a Sztár nevezetű amatőr együttesből kinőve a Helikonon, illetve Syconoron keresztül eljussanak a végkifejletig, azaz a Hungariáig, s vele a ’68-as Ki Mit Tud-ig. Még azután a táncdalfesztiválokig.
A rock and roll, mint zenei kifejezési forma, stílusirányzat (amelyet Fenyő „csempészett” haza a messzi USA-ból, ahová még kamasz fiúként szüleivel vette a Sors) persze már akkoriban is ott bujkált a fiatal beatzenekar korai produktumaiban, lásd: Csavard fel a szőnyeget, Koncert a Marson, Hej rolli, rolli, és még sorolhatnánk. Ám a „nagy durranásig” a zenei szamárlétra végigkapaszkodására ítéltettek. Mondjuk, nem árt, ha azt a bizonyos lajtorját fokonként mássza meg az arra vállalkozó, és nem hidraulikus lift repíti szinte azonnal a csúcsra… Hisz’ teher alatt nő a pálma. Arra a bizonyos pálmára, vagy inkább a színpadi díszletként szolgáló pálmafákra azonban az 1980-as áttörésig, valamint a ’81-es táncdalfesztiválig (Limbo hintó) kellett várakoznia a Hungariának. Persze a szükséges, vagy épp fájdalmas tagcserékkel, stílusváltásokkal és a vele járó emberi-zenei megpróbáltatásokkal tarkítva. Ma már viszonylag kevesen emlékeznek arra, hogy a Fenyő-Barta Tamás-Sipos Péter-Csomós Péter-Tóth József-féle felállás két nagyszerű lemezalbumot eredményezett, amelyen a gitáralapú rock és a rhythm and blues jegyei mellett nyomokban már megjelenik saját kreálmányuk, a rolli-rock. Annak ellenére, hogy a banda az akkor friss, keményvonalas zenei irányzatban nem futhatta ki magát, ebben is maradandót alkotott. Olyannyira, hogy a fenti összeállítású formáció pályafutásának első csúcspontjaként vonult be a rocktörténelembe. Mindazonáltal kétségtelen, hogy a zenekar igazi, átütő sikerét 1980 és ’82 között az „új” (értsd, hazánkban addig sosemvolt) zenei stílus, a rock and roll hazai megteremtése hozta el, divattrendet, sőt egyfajta életérzést teremtve. A titokról Majnik lényegre törően lebbenti fel a fátylat: „A Hungaria úgy nosztalgiázott, hogy azt a lehető legdivatosabb rockkal fejelte meg”.
A Hungaria együttes 1968-ban
Az amatőr szárnypróbálgató időket is beszámítva, egy 1962 (!) óta létező formációról, a karakterek szorításában itt és most nehéz adekvát élettörténetet írni. Megtette viszont Majnik László zenész, zenei szakíró, illetve kutató, több mint kétszázhatvan oldalon a legapróbb információmorzsákra is kiterjedő figyelemmel, alapos szakmai felkészültséggel. Az Illéssel kezdődő, majd az Omegával folytatódó Barázdák között címet viselő sorozatának harmadik kötetében ezúttal a Hungaria egyetemes történetét veszi górcső alá – mint eddig is, hanglemezeik tükrében. Amelybe éppúgy beletartoznak a „Saját hangja, vigye haza” egykori Lenin körúti stúdióban önerőből készített, hivatalosan ki nem adott ritkaságok, mint a közrádió archívumában megbúvó értékes koncertfelvételek. Koncepciója szerint a zenekar hullámvölgyekkel tarkított pályafutásának ismertetése mintha csupán „ürügyként” szolgálna a fő csapást jelentő – forrásmegjelöléssel, valamint lábjegyzetekkel sűrűn ellátott – lemez-, illetve zeneanyag ismertetéshez, kritikájához. Nem maradhat ki az annak idején (hazánkban) kevés szót kapott The Beatles tribute-korszak, vagy a „nagy” Hungariát (Fenyő-Dolly-Kékes Zoltán-Szikora Róbert-Fekete Gyula-Novai Gábor) követő, kérészéletű rockabilly formáció, de a zenekar pályafutását lezáró, Fenyő habitusától oly távol eső, kényszerűségből vállalt Modern Hungaria- időszak sem. Fiatal kora ellenére a szerző szinte tapintható maximális tisztelettel, a műfaj iránt elkötelezett zenei alázattal áll nem csupán a Hungaria, de a Nagy Generáció zenéjéhez is.
A Hungaria 1973-ban az Újszegedi Szabadtéri Színpadon Fotó: Fortepan/Urbán Tamás
Ami a szakmaiságot illeti, az első két kötethez hasonlóan most is ránk dőlnek a szerzőtől megszokott dúrok, mollok, kis-és nagy tercek, tonikák és kvintek – laikusként csak győzzük kapkodni a fejünket. Ezzel együtt a zeneelméleti elemeket igyekszik némileg határok közé szorítani. Az eligazodást korabeli plakátok, illetve rendkívül gazdag fotóanyag segíti; kár, hogy az útmutatók a képaláírást mellőzve – némi kényelmetlenséget okozva – a könyv végén, felsorolásszerűen kapnak helyet.
Fenyõ Miklós a budapesti Hajógyári-szigeten, 2012-ben Fotó: MTI Fotó: Mohai Balázs
A kötet messze túlmutat egy meglehetősen hányatott sorsú, a szakma és a közönség egy része által időnként lesajnált, máskor egekig magasztalt zenekar pályafutásának rekonstruálásán, illetve kiadványainak kritikáján. Mintegy mellékesen szembesülünk a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek kulturális viszonyaival, annak visszásságaival, nem utolsó sorban fény derül a sokat emlegetett, és sokak által méltán nem kedvelt Erdős Péter hanglemezgyári mindenható, illetve Fenyő Miklós nem éppen felhőtlen kapcsolatára. És persze annak messze nyúló következményeire. Mindezek ellenére a magát minden helyzetben feltaláló Hungaria nem süllyedt el, köszönhetően a zenekarvezető, valamint a mindenkori tagság állhatatosságának, kitartásának, a zenében való hitének. És nem utolsó sorban közönségének, amely a koncerteken a „Ria-Ria, Hungária!” ütemes skandálásával erősítette kedvencét. Mert – miként a szerző záró mondata szól – „Fenyő Miklós dalait sem fújta el a szél”.
Majnik László: Barázdák között 3. – A Hungaria együttes története hanglemezeik tükrében. Szerzői kiadás, 2020.
A Magyar Nemzet közéleti napilap konzervatív, nemzeti alapról, a tényekre építve adja közre a legfontosabb társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális és sport témájú információkat.
A Magyar Nemzet közéleti napilap konzervatív, nemzeti alapról, a tényekre építve adja közre a legfontosabb társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális és sport témájú információkat.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.
