A történelem előtti emlékezet jajszava

Écsi Gyöngyi kezdetben lakodalmi népszokásokat gyűjtött, elmondása szerint akkor tanult meg kimenni az emberekhez, és kifaggatni titkaikat, mélységeiket: a belső embert. A sokrétű szolgálatot végző alkotóval telefonon beszélgettünk.

KODAK Digital Still Camera

„... drámai, tragikus, az élethelyzetekben összecsap, perlekedik a különböző vágy, érdek, és létfelfogás. […] Az értékes dallamokon túl ez a mindennapi élet fölötti magas lebegés is oka annak, hogy a magyar népballada talán a népköltészet csúcsa. […] Csak akkor éneklik, amikor nem alkalmasak az önkifejezésre a szavak és nem lehet hallgatagon maradni sem. Bár nem hallatszik ki a kiszáradt torok, a harapdáló bűntudat és az áldozat felvállalása, mégis személyesen érint, emlékeztet, karcot hagy a lelken.” Écsi Gyöngyi ritka kiváló kísérőszövegét idéztem a Virágom, véled elmegyek című, Kátai Zoltánnal közös, friss lemezükről. A felvidéki lelkész, teológus, népművelő, énekes és jól ismert énekmondónk együtt énekel középkori eredetű, zoboralján gyűjtött magyar népballadákat. Akad sokak által, zeneiskolában vagy átlagos énekórán hallott dal is, mint az egyetlen vígballada, a Házasuló királyfi (közismertebben Egyszer egy királyfi), vagy a Falba épített feleség. De ezek sem úgy szólnak, mint kötelező tananyag, az ismeretlenebbek – mint A csudahalott, A szeretet próbája vagy a Vétessék ki szóló szívem – meg pláne nem. Az idők legmélyéről szólnak ezek, olyan érzelmi-kultúrtörténeti rétegekből, amelyeknek a ma gyártott zenék-zenészek többsége soha a közelébe sem kerül.

Elsősorban az érdekelt, hogy mit találunk ezekben a mai embertől látszólag nagyon távol álló balladákban. – A ballada különleges műfaj, nem lehet csoportosan énekelni, nem a szórakoztatásról szól – kezdte magyarázni Écsi Gyöngyi. – A nép megőrzött egyfajta történelem előtti, kollektív emlékezetet, transzcendentális emlékezetet – Guénon legalábbis így hívja. Nagyon mélyről feltörő jajszót hallunk – nem csupán a személyes fájdalom tör föl, hanem mintha a nő – a legtöbb ballada nőkről szól – teremtés könyvéig visszamenő fájdalmával (Évának fájdalommal kell szülni) szembesülnénk. Az énekesek nem előadják a balladát, hogy a duhajkodást vagy bánatűzést szolgálják, hanem hátravetik fejüket, fölvesznek egy mozdulatlan testtartást, és az ember legbelső valójából hívnak elő hangokat. Ezért van kevés ballada, amit nagyközönségnek elő lehet adni – fejtette ki az alkotó. Következő kérdésem arra vonatkozott, hogy évköri ünnepekkor, vagy milyen alkalmakkor énekelték a balladákat.

Écsi Gyöngyi elmondta, hogy ezeket szinte egyáltalán nem énekelték. – Van néhány, például a Bagolyasszony, amelyet nyári napforduló, Szentiván alkalmából énekelnek, a szerelmi dalnak tűnő Virágok vetélkedését szintén. A Hej, révész, révészt pedig lakodalmakban énekelték – a leánykérést akkoriban a halálhoz hasonlították, ez a közvetítő szerepet betöltő révész lehet maga Jézus Krisztus, aki átvisz a folyó túlpartjára. Eszembe jut erről Nagy László verse is: ki viszi át a szerelmet…? Üzenetében nagyon hasonló – részletezte az énekesnő.

– Kicsoda a Bagolyasszony? – kérdeztem rá. – A szövegnek csak töredéke maradt fönn. Ebből annyit látunk: valaki magányosan, férjét-gyermekét elhagyva egy sötét helyen van. Először gondolhatunk egy konkrét női sorsra, az elveszett élet, nőiség siratására. Nem lehet megmondani, konkrétan kiről van szó, meg kellene nézni a bagolyasszony szimbólumot egészen a sumér ábrákig visszamenően: hogy s mint használták? Mindenesetre nagyon szeretem énekelni, akkor is, ha pontosan megfogalmazhatatlan – ez egy női alapérzés – árulta el Écsi Gyöngyi.

Előadó-művészeti szinten nagyon ritka az, hogy valaki ennyire önfeladó módon nem egy művészi egót, hanem egy közvetítő szerepet képvisel. Erre a felvetésre Écsi Gyöngyi elmondta, hogy Kátai Zoltánnak és neki is maga az anyag volt fontos. – Ő úgy volt vele, hogy nem hozza már lázba semmi. Aztán elkezdtem neki ezt énekelni, és rögtön hozta a kobozt. Az anyag a fontos, mi „postások” vagyunk. Egyébként szó volt arról is korábban, hogy Balassit énekeljünk, de az nem az én területem, és semmi olyat nem akarok csinálni, amivel „megbántanám” az anyagot, amihez hozzányúlok. A zoboralji balladákban otthon vagyok. Ezek kis imádságok mindannyiunk számára, hogy ne maradjunk az űrben a fájdalmunkkal, a kérdéseinkkel. Kemény életsorsok, történetek ezek, amiket ha meghallunk, helyre kerül a saját életünk is, más oldalról látjuk, kik vagyunk, mi történik az életünkben, ha látjuk, mi minden megtörténhet. És ez nem azért történik, hogy az ember belehaljon, meggyengüljön, kétségbeessen, hanem pont megerősít az úton. Lélekerősítő a ballada, amellett, hogy szomorú – zárta a beszélgetést Écsi Gyöngyi.

Écsi Gyöngyi és Kátai Zoltán: Virágom, véled elmegyek. Zoboralji népballadák. 2020.