Emlékszem, fiatalkoromban, az 1980-as években sikk volt valamilyen együttes kizárólagos rajongójának lenni vagy legalábbis egy stílusnak. Voltak a Mode-osok, a Cure-osok (nagyjából egy csapat), a metálosok (ők általában Pokolgép-bakelitlemezeket hurcoltak a suliba, bár lejátszani nem nagyon tudták, nem engedték semmilyen eszközön, de jól néztek ki a borítók) és a többi…
Kicsit szégyelltem magam, hogy én nem vagyok „semmilyenes”. Neveltetésemnél fogva jómagam ugyanolyan szívesen hallgattam a Muzsikás, a Téka zenekar zenéjét, mint az Illést, a Beatlest, a Stonest vagy Vivaldit, Beethovent, Mozartot.
Végül eljött a pillanat, amire vágytam/vártam 1990-ben! Ekkor láttam és hallottam először a rockzene történetének egyik legjobb és legismertebb számát, a Thunderstruckot. Az AC/DC-től. Abban a pillanatban eldőlt, hogy én „észidiszís” leszek. Vagyok a mai napig!
Ezután elkezdtem visszafelé haladni a banda lemeztörténetében. Jött – mai napig nagy kedvencem – a Blow up your video – egy méltatlanul elfeledett szuper rocklemez, amelyet akkor a Király utcában másoltattam bakelitről kazettára egy bérház lépcsőjének aljában, úgynevezett kuckóban. És persze a 70-es évek Bon Scottal. Bármennyire is elismerem és szeretem hallgatni a Scott által énekelt számokat – vessenek meg a nálam is nagyobb rajongók –, de nekem az AC/DC hangja: Brian Johnson.
Ezért is keseredtem el kicsit, amikor pár éve kedvenc rockbandám Axl Rose -zal a soraiban kezdett el koncertezni Brian halláskárosulása miatt. Axl, bár a koncerteken jó volt, de ő a Guns N’ Roses énekese, ez meg az AC/DC – gondolataimban mindig ez járt.
És eljött 2020. november 13-a, amikor hivatalosan is megjelent a Power Up című album. Amint megláttam, hogy kik zenélnek ezen a lemezen, már nagyon reménykedtem. Visszatért Cliff Williams a vadászatokból a basszusgitárhoz, Phil Rudd a rendőrségi ügyektől a dobokhoz, és a legfontosabb (valami világbajnok hallásjavító-készülékkel): Brian Johnson a mikrofonhoz. És természetesen Angus Young – az alap. Amíg levegőt vesz, ő az AC/DC.
