Akkor is jellematléták, amikor éppen skalpolnak

Ismét megjelent az ifjúság számára átdolgozott Nagy indiánkönyv a Manó Könyvek régi kedvencek sorozatában.

Azt, hogy mit jelentettek az én generációmnak – és jó néhány, az enyémet megelőző és követő generációnak – a Nagy indiánkönyv egyes kötetei (Vadölő, Az utolsó mohikán, Nyomkereső, Bőrharisnya, A préri) nehéz szavakba önteni: azokban a boldog időkben, amikor a figyelmünkért a könyveken kívül még semmilyen másféle eszköz vagy popkulturális termék és jelenség nem versenyzett, képzelhető, hogy nem csupán sokat, de bizonyos nézőpontból a legtöbbet.

Innen tudtuk, amit tudtunk az indiánokról, a vadnyugatról, és ebből, ezekből a morzsákból, félreértésekből (jellemző, hogy még nem tudtam olvasni, de Csingacsgukról [egészen pontosan: Chingachgookról, na de ez már messzire vezet – mindjárt odaérünk] már hallottam; igaz, így hallottam és használtam magam is évekig: Csingacsukk… volt is nagy meglepetés, mikor megláttam, hogy írják) teremtettünk magunknak egy olyan – nyilván képzelt – világot, amelyben például a hős és nemes indiánok játszották a főszerepet, akik akkor is jellematléták voltak, amikor éppen skalpoltak.

Feledhetetlen élmény volt tehát – az alábbi jelenet a Nyomkereső elejéből (ma már szinte hihetetlen) annyira sokkolt engem is tökéletesen időzített leírásával, hogy harminc év távlatából, a mai napig tökéletesen fel tudom idézni, és a könyvben is körülbelül egy perc alatt megtaláltam: „Még szerencse, hogy fiatal harcos volt, aki életében először járt hadiösvényen, és gyanújával nem mert feltűnést kelteni. Tudta, hogy korához illő módon, szerényen kell viselkednie, és attól is félt, hogy kinevetik, ha gyanúja alaptalannak bizonyul. Ezért nem szólt társainak, csak lemaradt mögöttük, és egyedül közeledett a bokrokhoz, amelyek szinte megigézték a szemét. Igen, valami különös volt ott – a levelek színe, alakja vagy egyéb szokatlan dolog, maga sem tudta, micsoda. Finom érzékszervei, amelyek a hadiösvényen még a szokottnál is élesebbek, éberebbek voltak, valamit jeleztek. Mi lehet az? Semmi esetre sem akart lármát csapni. Ha csakugyan felfedez valamit, a dicsőséget nem kell megosztania senkivel. De az a fő, hogy nem nevethetik ki. Az indiánok ebben a tekintetben nagyon érzékenyek voltak, és semmitől sem rettegtek úgy, mint a gúnyolódástól. Így történt aztán, hogy ez a fiatal indián egészen elszakadt társaitól, akik már vagy százlépésnyire voltak tőle, míg őt alig egy lépés választotta el Nyomkeresőtől. Még közelebb húzódott a gyanús lombokhoz, de most egyszerre nem látott rajtuk semmi gyanúsat. Mégis tévedett volna? Kételyeivel viaskodva, tétovázva állt a sebes sodrású vízben. Ilyen helyzetben minden ember arra törekszik, hogy kételyeitől megszabaduljon, és a valóságról bizonyságot szerezzen. Kinyújtotta kezét, és karjával szétválasztotta a lombokat. Rémülten visszahőkölt, amint közvetlen közelében megpillantotta a sápadtarcúakat, akik mozdulatlanul meredtek rá, mint megannyi kőszobor. De mielőtt felkiálthatott volna meglepetésében, Csingacsguk karja villámgyorsan felemelkedett, és tomahawkja lecsapott ellensége kopaszra borotvált fejére. A mohikán erélyesen utána kapott, hogy skalpját megszerezze, de a folyó sodra megfosztotta a már biztosnak vélt hadizsákmánytól. A vértajtékos hullámok gyorsan magukkal sodorták a fiatal indián holttestét.”

Elteltek az évek, sokáig nem vettem kézbe a könyvet, és ha néha eszembe jutott, arra gondoltam, már öreg vagyok hozzá. Azért a filmet megnéztem, a varázs és a misztikum, amelyik ezt a világot az elképzeléseimben övezte, nem csökkent, még akkor sem, mikor rájöttem arra, amivel sokáig nem törődtem: nem az eredeti könyveket olvastam anno, hanem Réz Ádámnak és Szinnai Tivadarnak az ún. „ifjúság számára átdolgozott” szövegváltozatait. És bár az ilyen átdolgozásdi nem a kedvencem egyebekben, itt nem találtam kivetnivalót benne. Azért persze elolvastam Gy. Horváth László fordításában is a teljes Az utolsó mohikánt, és nagyon szerettem azt is (és írtam is róla).

A Manó Könyvek Régi kedvencek sorozatában (amelynek például a csodálatos Csipikét is köszönhetjük), most újra megjelent a Nagy indiánkönyv, ezért nagyon megdobbant a szívem: nekem ugyanis csak külön kötetekben volt meg eddig az öt könyv, és mindig csak vágyakoztam a vaskos, teljes gyűjteményes kötetre. Hát most megvan. Annak álcázom majd az újraolvasását, hogy a fiamnak kell felolvasnom. Jó kaland lesz.

James Fenimore Cooper: Nagy indiánkönyv. Fordította és az ifjúság számára átdolgozta: Réz Ádám és Szinnai Tivadar. Szulyovszky Sarolta illusztrációival. Manó Könyvek, Budapest, 2020.