Pilinszky ritka és valószínűtlen jelensége volt a magyar költészetnek, s ahogy Nemes Nagy Ágnes jellemezte: „Ha végigment az utcán, az ötvenes évek sötét, pesti utcáján, rövid, szűk vállú kabátkájában, úgy ment, mint egy üldözött legenda. Az is volt. Üldözött, az irodalomból kitaszított és teljesen ismeretlen legenda.” Már akkor az volt, amikor még csak egyetlen vékony kis kötettel rendelkezett, és az is csak 300 példányban (gyakorlatilag magánkiadásban) jelent meg. És legenda maradt egyedülálló nemzetközi sikereit elérve a 70-es években is. Mikor e mindmáig érzékelhető népszerűség okára a költő egyik közeli barátjánál rákérdeztem, ő így felelt: „Tiszta és becsületes tudott maradni a legnehezebb időkben is – hol találsz ilyet manapság? Ez már önmagában is egy legenda.”
Nem véletlen, hogy Ted Hughes, a legjelentősebb angol költő, aki egy kötetre való versét is lefordította Pilinszkynek, azt írta róla, hogy művészetének magas esztétikai minősége szorosan összefügg etikai-vallási magatartásával. E „mozdulatlan elkötelezettségtől” és a megszülető művek minőségétől elválaszthatatlan Pilinszky hite, miközben ő maga is hangsúlyozta, hogy egy vers sosem attól lesz vallásos, amit tematikusan elmond. Nála a hit egy megszenvedett és sosem lezáruló folyamat eredménye, amelynek megvannak az életrajzi vonatkozásai is. 1944 októberében behívták katonának, és alakulatát Nyugatra vezényelték. Egy idő után a nála lévő könyveket elkezdte kidobálni a vonatból, mert úgy érezte, érvényüket vesztették – utóbb így emlékezett erre: „Egy könyv maradt velem, az Evangélium. És ez valahogy, mint a kutya, követett… szinte egy élőlénynek a hűségével és érvényességével. Mondjuk, ilyen értelemben, én azóta vagyok hívő, igazán.”
Katolikus hite, műveltsége szinte valamennyi versén átsüt, mégsem sorolható sem az istenkereső, sem a hagyományos értelemben vett vallásos költők közé. Pilinszky (mint erre mások is rámutattak már) e kettő között meghúzódó misztikus és alig járható mezsgyén találta meg a maga útját; ilyen értelemben emlegetik őt a „költészet aszkétájaként”. Verseiben nem Isten léte vagy nemléte, hanem Isten jelenléte foglalkoztatta leginkább. A történelmi és magánéleti bűneinket is az Isten és az ember közötti megszakadó párbeszéd függvényében vizsgálta, kíméletlen következetességgel. Amikor Pilinszky a maga evangéliuminak nevezett esztétikáján elmélkedett, így fogalmazott: „A »jézusi pillantás« számára megszűnik minden külső kötelezettség, egyedül a megvizsgált szív lüktet. […] A keresztény művész nem mesteri ábrázolója kíván lenni hősének, hanem felebarátja, s nem szerencséje, hanem veresége óráiban akar legközelebb férkőzni hozzá. A klasszikus művész maszkot visel, a keresztény mezítelen; a klasszikus művész mester, a keresztény szamaritánus.” Ennek az alapállásnak köszönhető, hogy nemigen akad, aki részvétről, szeretetről, szenvedésről és a megváltásra váró bűnről nála hitelesebben tanúskodott volna. Vallotta, hogy „az embernek a sorshoz kell hűnek maradnia, azt kell megcsinálnia, amire a legmélyebb koncentráltságában képes, tekintet nélkül azokra az áramlatokra vagy tendenciákra, amelyek a korban uralkodóak”. Mivel célkitűzéséhez hű maradt, joggal és kellő alázattal érezhette életét beteljesültnek, tehát mindenek ellenére is szépnek.
