Az üldözött legenda

„Pilinszky, az arca, a hangsúlyozása, ahogyan azt mondja: »Úgy élek, mint egy kutya«. Az »u« betűt különösen megnyújtotta, panasszal telin, egyúttal valami titkos elégtétellel is, mert tudta, hogy a művésznek úgy kell élnie, mint egy kutyának; s nemcsak a művésznek, az embernek, általában. – Kertész Imrénél olvashatjuk ezeket a sorokat 2000 májusában írt naplójegyzetei között, és valóban, Pilinszky sorsa, élete korántsem volt irigylésre méltó. Pályája vége felé azonban egy interjúban azt is hozzátette, hogy ez a kutyaélet mégiscsak szép volt.

Fotó: Kertész Imre Intézet

Kertész Imre egy interjúban így fogalmazott: „Pilinszky óriási példája annak, hogy mit végezhet egy nagy költő, aki lát, érez és tud” – és nem véletlen, hogy megemlítette nevét Nobel-beszédében is. A díjátadó előtt körülbelül másfél évvel adtam neki egy általam szerkesztett CD-t, amelyről így írt a naplójában: „A tegnap esti megdöbbenésem, amikor Pilinszky CD-lemezét felraktam, s egyszerre megszólalt annyira ismerős hangja: Auschwitzról beszélt és szóról szóra ugyanazt mondta, amit én mondtam a Pour le mérite érdemrendért való minapi köszönőbeszédemben. »A jóvátehetetlen realitásról« beszéltünk mindketten, amely egyszer talán mégis megszüli a jóvátételt, az én szavaimmal a katarzis révén, Pilinszky szerint a költészet által, ami ugyanaz.” – Azt hiszem, az idézet jól érzékelteti, hogy kettejük esetében a személyes kötődésnél jóval többről van szó.

Ismeretségük Szigligeten, 1976 májusában kezdődött, és nagyon hamar baráti, bizalmas kapcsolat alakult ki közöttük. Pilinszky épp a Beszélgetések Sheryl Suttonnal című könyvét írta, amelyből külön is felolvasott Kertésznek, és hajnalig nyúló beszélgetéseket is folytattak. Pilinszky személyes hatása aztán később is felbukkan nála: volt például egy regényterve, még A kudarc megírása előtt, amelyet neki és Mahlernek ajánlott volna. Ez egy elrontott kezdemény volt, de lett volna benne egy őszi jelenet, ahol egy írót temetnek, s akit Pilinszkyről mintázott volna. E regényterv idején Pilinszky még élt. Temetésén viszont, 1981. június 4-én olyasmi történt, amelyet az írói fantázia nem talált volna ki: a szertartás végén a jelenlévő gyászolók váratlanul, egyszerre kezdték el énekelni a Himnuszt. „Ritkán szólalt meg ilyen pontosan, egyszerűen – emlékezett rá a közeli barát, Törőcsik Mari. – Megéreztem, hogy tényleg eltemették a nemzet egyik legnagyobb költőjét.”

(A szerző irodalomtörténész, a Kertész Imre Intézet kutatási igazgatója)