Hegyvidéki és városi muzsika

Ritkán kap kellő figyelmet a kultúra felszentelt papjaitól, de a dzsessznek már Magyarországon is kiterjedt irodalma van. A rendszerváltozás előtt ugyan csak hébe-hóba jelentek meg az amerikai eredetű zene történetét, ­ismérveit elemző munkák, ám az utóbbi két évtizedben nemcsak fordítások, hanem hazai szakértők művei révén is beható tájékozottságra tehettek szert azok, akik komolyabban érdeklődnek a műfaj iránt.

A Hegyvidéki muzsika szerzője előző könyvének címében hivatásos dzsesszrajongónak nevezte magát, de aki belelapoz újabb, 366 oldalas kötetébe, azonnal láthatja, hogy túlzott szerénységről van szó. Márton Attila a dzsessznek nemcsak szerelmese, hanem alighanem legszorgalmasabb magyarországi krónikása, aki nyolcvanadik életévén túl is fáradhatatlan energiával követi a történéseket. Nincs a főváros dzsessz­életének olyan eseménye, amelyik elkerülné a figyelmét; fesztiválokról, koncertekről épp úgy beszámol fórumain, a Demokrata, a Hegyvidék, a Gramofon és a magyarjazz.hu oldalain, mint a keze ügyébe kerülő magyar és külföldi lemezekről; és attól sem riad vissza, hogy a fellépések után interjúra kérje a művészeket.

Nem mindennapi az a nyitottság és érdeklődés, amivel választott tárgyához közelít. Több mint százéves története során a dzsessz a produktumok olyan gazdagságát hozta létre, hogy tíz emberélet sem lenne elegendő a megismeréséhez. Jóllehet a technika fejlődése ma már lehetővé teszi otthoni felvételek készítését és közvetlen, internetes forgalmazását, ebben a műfajban továbbra is születnek CD-k, amelyek eljutnak a hivatásos ítészekhez. Érkezzenek New Yorkból, Münchenből vagy Budapest bármely kerületéből, Márton Attilát mindig megtalálják, és annak recenzió a vége.

A Hegyvidéki muzsika abban különbözik korábbi gyűjteményes kötetétől, hogy nem szorítkozik a dzsessz műfajára. Szűkebb pátriája, a XII. kerület lakójaként Márton részletes tudósításokat közöl a Cziffra György-fesztiválról, és beválogatta a kötetbe a Tokody Ilona operaénekessel készített interjút. De szó esik a dzsessz vonzáskörébe eső társművészetekről is: portrék olvashatók Gyémánt László „dzsesszpiktorról”, Schwanner Endre fotóművészről, a Colosseum csoport kiállításáról, a film és a dzsessz kapcsolatáról is.

A könyv gerincét természetesen a dzsessz­ről szóló írások, koncertbeszámolók – köztük a szóban forgó kerület MOM kulturális központjában rendezett Get­Closer fesztiválokról írt értékelések –, megemlékezések, könyvrecenziók, lemezkritikák alkotják; utóbbiak a legnagyobb számban. Többnyire rövid, olykor nyúlfarknyi írások, ahogy a hely engedte. A terjedelmi kötöttségek nem adnak teret az elmélyült elemzésekre, de ez mit sem von le a könyv informatív értékéből: lapjairól az elmúlt négy év hazai és külföldi dzsessztermésének színes, változatos képe bontakozik ki. A szerző nem leplezi érintettségét, olykor elfogultságát: írásai inkább szeretetteljes méltatások, mintsem távolságtartó, hűvös kritikák. Tollát elsősorban a teljesítmény felmutatásának, kevésbé a szigorú ítéletalkotásnak az igénye vezeti. Teszi mindezt széles körű tájékozottsággal, az új jelenségek iránti fogékonysággal, gördülékeny, oldott stílusban.

A Hegyvidéki muzsika a dzsesszről szóló magyar szakirodalom újabb, figyelemre méltó darabja. Tartalmas, élvezetes krónika – nemcsak hivatásos olvasóknak. Gramofon Könyvek, 2020.