Különleges könyv jelent meg a Gondolat Kiadótól Horváth Júlia Borbála író, kulturális antropológus tollából: a Dunai história egyfelől útikönyv, másfelől történelmi esszékötet, harmadrészt pedig masszív szépirodalmi alkotás. „Ha Közép-Európában utazgatunk, előbb-utóbb Trianonba érkezünk. Lelkileg. Ártatlan vízitúrának indul, a Duna mutatja az utat, de pár órán belül Európa áldott és kárhozott kanyarjaiban találjuk magunkat. Voltaképpen a folyó vezet a magyar történelem fejezetein: Visegrádon királyok találkoznak, Habsburg Mária hajón menti kincseit Bécs felé, Komáromnál kitelepített magyarok, svábok, szlovákok szökdösnek át a folyón, egy komorna ellopja a Szent Koronát, és a Dunakanyaron át kijuttatja az országból. Pozsonynál Árpád hadai csatáznak, és kisvasút kunkorodik a Koronázási templom körül, a kalauz magyarul kéri a jegyet, azután a vonat húz tovább Bécsbe, északabbra, Kazinczy nyelvén íródik a fogságnapló; megannyi helyszínen, Attila hun király korától a bősi vízerőmű megépítéséig rakódnak egymásra az időrétegek” – kezdi kötetét a szerző.
A lazán összefüggő fejezetekből építkező történet főszereplője, Kapitány Szilveszter hajótörést szenved a Dunán, és a túléléshez idegen emberek segítségére szorul. „Az utazás alatt szembesül azzal, mily szomorúan kevéssé ismeri a Kárpát-medence tájait, és annál még kevésbé annak történelmét; a gyökereit. A főhős útközben ráérez a külhoni csavargás ízére, s mire útja végére ír, pontosan tudja merre keresse az igazi értéket. Hazafelé.” Ezeket a fejezeteket mechanikusan váltja mindig egy-egy fejezet, amelyben a történelem egy-egy korszaka elevenedik meg ráérős, részletező, mégis sűrű dramaturgiával.
Dramaturgiájának jelentős írástechnikai sajátja az a módszertan, miszerint a szerző a bekezdés elején idézőjelben, kurziválva elhelyez egy mondatot, amelyet a bekezdés során esszéisztikus, magas történelmi felkészültséget villantó, mégis erőteljesen szépirodalmi nyelvezettel kifejt, kibont, körülír. Ebből olyan feszültségek keletkeznek, amelyek jótékony hatással vannak a szépirodalmi élmény létrejöttére. Hadd mutassak egy példát: „»Ego sum flagellum Dei.« Én vagyok Isten ostora. Én vagyok az Isten ostora. Én Isten ostora vagyok. Isten ostora én vagyok. Isten ostora vagyok – csodálatos magyar nyelv! Bármelyik fordítás helytálló.” Vagy: „»Korona, jogar, országalma és a palást. Ezek a koronázási ékszerek.« Van még hozzá egy kard is. Istváné lehetett. […] Hétszázhetven év alatt tizenegyszer hagyja el Magyarországot. Viszik szárazon, viszik vízen. Szekéren, hajón, gyalog. Lopva és ünnepélyesen. […] Elviszik, elássák, ellopják, elrejtik, elzálogosítják. Kallódik. De mindannyiszor hazatér. Leginkább Bécsben szerették tudni a trónkövetelők. Holott Pozsonyban volt a helye. Olykor Székesfehérvárott. Budán vagy Pesten, az ország házában.”
