Több mint három évtizeddel ezelőtt, 1986. december 12-én az esztergomi Keresztény Múzeum emlékülést tartott Ipolyi Arnold halálának századik évfordulója alkalmából, ahol a megjelentek különböző szempontból méltatták a történész püspök munkásságát.
Felvidéken, Hont vármegyében vezető tisztséget betöltő, nemesi Stummer-család gyermekeként született Disznóson 1823. október 18-án. A papi pályára felkészítő tanulmányai során a számára meghatározó tanárok – a teológia és az irodalom mellett – a magyar nyelv és a történelem felé terelték érdeklődését. Későbbi műgyűjtői szenvedélye már diákévei alatt megnyilvánult, hiszen könyvtárának tekintélyesebb darabjait ekkor sikerült megszereznie. A nevelői és kápláni megbízatások után Zohor plébánosa lett, ahol már minden szabadidejét főleg a gyűjtőmunkának szentelte, melynek eredményeként 1854-ben közreadta – a korabeli kritikát is túlélő – nagy hatású munkáját, a Magyar mythologiát. 1858-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották, s már számos más külföldi tudományos testület tagja volt, amikor 1867-ben belépett a Kisfaludy Társaságba, illetve a Magyar Történelmi Társulat alapító tagja lett. A fiatal történész, Kubinyi Ferenc és Henszlmann Imre konstantinápolyi tanulmányúton vettek részt 1862-ben, amelynek alkalmával beazonosítottak néhány Corvinát az akkori szultáni könyvtár rendelkezésükre bocsátott állományából. A nagy munkabírású tudós egyházi pályáján is kitartóan haladt előre: 1863-tól egri kanonokként működött, 1869-től a pesti központi papnevelő kormányzója volt. 1871-től Besztercebánya, majd 1886 elejétől Nagyvárad püspökévé nevezték ki. Ipolyi egyházi elfoglaltságait úgy rendezte, hogy aktív szerepet tudott vállalni kulturális, tudományos, művészettörténeti szervezetekben. Tevékenysége elismeréseként többek között a Vaskorona Rend lovagkeresztjét is megkapta 1880-ban.
Fotó: Wikipedia
Ipolyi Arnold ahhoz a reformkorból induló nemzedékhez tartozott, akik a polgári társadalomban kívánatosnak gondolt, a köznép, a nemzet kultúráját és tudományos igénnyel megírt történelmét, egy szélesebb bázison nyugvó történetírást akartak kialakítani. A pozitivista szemléletű elhatározás úttörő voltát nehezítette a módszer kiforratlansága, a felderítendő területek járatlansága. Alapvető kérdések vártak tisztázásra: mi a magyar történelem, mi a történetírás. Ezek megválaszolásához számba vették a fellelhető forrásokat, illetve kútfőnek tekintettek mindent, ami a múlt nyomát magán hordozta: az épületmaradványoktól kezdve a tárgyi emlékeken és a szóbeli hagyományokon át az írott dokumentumokig. A heroikus vállalkozás egyik jeles képviselője volt a tudós egyházfi, akinek megállapításai máig helytállóak, illetve felvetései, javaslatai napjainkban is korszerűek. Az általa jegyzett áttekintő nagy összegzések leírásai olyan adatgazdagok, hogy maguk is a források tárházává váltak. Műveire elsősorban a néprajztudomány és a művészettörténet támaszkodik, de történelemtudománynak is tartogat értékes részleteket. Ezek közé tartozik példának okáért a Szent Jobb apátságának a 14. századból származó pecsétlenyomatainak közlése a „Magyar ereklyék” című tanulmányban, amely az 1863-as Archaeologiai Közlemények 1. számának 113. oldalán, ahol látható, hogy a helységnevet a következőképpen írták: „Sent Iog”, „Zent Iog”, „Zenth Jog”. A „jobb” és „jog” jelentése ekkor még nem vált el egymástól.
