Kádárék proletárrá, azaz földönfutóvá tették az egész társadalmat

– Azoknak, akik a tanulmányokat írták, egy kivételével egyiküknek sem lehet személyes élménye a kényszerkollektivizálásról az életkoruk miatt. Önök szerint ez előny vagy hátrány? Mert a magam részéről nem tudom eldönteni, hogy nekem előny vagy hátrány a beszélgetésnél az, hogy alaposan fölzaklatott, és nagyon régi sebeket tépett fel ez a tanulmánykötet.

Horváth Gergely Krisztián: – Szerencsés generáció vagyunk ebből a szempontból, mert ugyan megvannak a történetek a tágabb családban, akár Erdélyből, akár Magyarországról, viszont az események következményei már kellően távol vannak ahhoz, hogy az ember higgadtan tudjon erről az egészről gondolkodni, illetve nem vezet indulat bennünket. Ez egy feltáratlan terület. Egyrészt a levéltárakban a kutató csupa új dologba botlik, és így megvan a felfedezés öröme, másrészt a reflexív emlékezet, tehát mindaz, ami családi emlékként fennmaradt, az hozzásegít az előbbiek értelmezéséhez.

– Ugyanígy látja ön is?

Galambos István: – Hasonlóképpen, nagyon fontos az indulatmentesség, a történetírásban a sine ira et studio elve, amint az imént hallottuk. Ezt a területet, ezt a témát egészen más oldalról dolgozták fel korábban. Gazdaságtörténeti szempontból sikertörténetként mutatták be a Kádár-rendszerben, és ennek a történetírói hagyománynak erőteljes a folytatása a ’90-es években. Amikor fiatal történészként olvastam a szakirodalmat, úgy láttam, itt valami nem stimmel, ahhoz képest, amit a családoktól, vagy amit vidéken az emberektől hallok. Az igazi ellentmondásokra akkor döbbentem rá, amikor megjelentek olyan szakmunkák, amelyek szélesebb, korábban kevésbé hivatkozott forrásbázison alapultak, mint például Ö. Kovács József monográfiája 2012-ben.

Ebből fehéren-feketén kiderült, a kollektivizálás a társadalom szempontjából egyáltalán nem volt sikertörténet, s főleg nem volt – a hatalom állításával ellentétben – erőszakmentes, amit például a korabeli állambiztonsági iratok is alátámasztanak.

Nem arról van szó, hogy egy-két visszaélésszerű erőszaktétel történt, hanem szervezett, államilag irányított erőszakfolyamatról beszélhetünk, amelynek célja a szocialista mezőgazdaság megvalósítása.

– Könyvükben önök amellett érvelnek, hogy a Rákosi és a Kádár által képviselt kollektivizálási irány valójában nem különbözött egymástól. Mire alapozzák ezt?

H. G. K.: – Az 1948-cal induló és 1962-ig tartó időszakot – amikor a párt deklarálta, hogy lerakták a szocializmus alapjait – egy korszaknak tekintjük. Az 1956-os forradalmat tehát nem tartjuk korszakhatárnak. Ha azt veszem, hogy Kádár János az a belügyminiszter 1949-ben, aki alatt az államvédelmi osztályból a BM-től is független államvédelmi hatóság lesz, majd utána mint a párt első titkárának, az ő kezében összpontosul a hatalom,

ő lesz az ’56 utáni megtorlás gépezetének vagy a kollektivizálásnak a legfőbb irányítója, akkor látszik, hogy a Kádár-rendszer működési logikáját tekintve a bolsevik mintát követte, közvetlenül a Rákosi-rendszerből nőtt ki, és Kádár a vezetési rutint is ott szerezte meg.

A gépezet ugyanazokkal az eszközökkel működik tovább, legyen szó a forradalom leveréséről, az azt követő megtorlásról, a munkástanácsokkal való leszámolásról, majd 1959 januárjától a TSZ-szervezésről. A saját logikájuk szerint ők joggal mondhatták, hogy 1962-re lerakták a szocializmus alapjait, mert addigra tényleg lényegében mindenkit proletárrá, értsd: földönfutóvá tettek.

Horváth Gergely Krisztián és Galambos István történészek, a Magyar dúlás című tanulmánykötet szerkesztői
Fotó: Teknős Miklós

G. I.: – Bár a kollektivizálást csak 1948. augusztus 20-án hirdették meg hivatalosan, de a magyar paraszti társadalom felszámolása 1945-ben, a szovjetizálással egyidejűleg kezdődött meg. Ahogy egyre több mindent birtokolt, illetve irányított a kommunista párt, mind nagyobb befolyásra tett szert a különböző hatalmi szervezetekben, és lépésről lépésre átalakította a vidék társadalmi viszonyait is. A földet mint gazdasági alapot már ’45-ben kihúzták a szociális-kulturális egyházi intézményrendszerek, de a nagyobb polgári egzisztenciák alól is. Az elkobzott száz kataszteri hold feletti úgynevezett úri birtok mai mértékegység szerint az 57 hektár felettieket jelentette. Érdekes kérdés, hogy Lengyelországban miért nem ment végbe a kollektivizálás, és miért Magyarországon sikerült gyakorlatilag szinte teljes egészében. Az a véleményem, hogy ez nem érthető meg az 1956-os forradalmat követő megtorlás, a tömeges, megfélemlítő célzatú bosszúhadjárat nélkül. Volt ugyan tiltakozás, de az orosz fegyverek árnyékában, Nagy Imre kivégzését követően pedig az MSZMP-nek sikerült véghez vinni azt, amit az ’50-es években még nem.

– Tervezik-e folytatni a kutatást ebben a témában? Vannak még fehér foltok az erőszakos kollektivizálás történetében?

H. G. K.: – Mindenképpen folytatjuk. A Bölcsészettudományi Kutatóközpont és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága 2014-ben kötöttek egy megállapodást, ekkor jött létre az a vidéktörténeti témacsoport, amelyben most már hat éve munkálkodunk, és a folyamatos munkának ez a kötet az egyik eredménye.

Pusztán az állami erőszak története is érdemes a további kutatásra, méghozzá azért, mert rengetegszer belefutunk abba, hogy jó, jó, ezek egyes esetek, hát voltak botlások, minden szülés fájdalmas, meg verítékkel, vérrel jár, de utána ott a gyümölcse. Ez hamis narratíva, annak ellenére, hogy a szocialista blokkban a Kádár-rendszer kétségkívül stabil élelmiszer-ellátást tudott biztosítani, miközben a ’80-as évekre Romániában, de Lengyelországban, Bulgáriában és a Szovjetunióban is, akut élelmiszerhiány alakult ki.

Míg a keleti blokkban ennek oka általánosságban a kollektivizálásra és a sztálini kolhozmodellhez való doktriner ragaszkodásra vezethető vissza, addig Lengyelországban hiába maradt a föld hetven százalékban paraszti kézen, az állam az alacsony felvásárlási árakkal és a magángazdaságok modernizációjának megakadályozásával ellehetetlenítette a termelést.

Ugyanakkor a hazai relatív bőség társadalmi árát nem szokás a Kádár-rendszer teljesítménye mellé tenni, azt, hogy a TSZ-parasztság milyen körülmények közt, háztájiban, túlmunkával, másodállásban, hétvégén, a családtagok erejét igénybe véve állította elő mindazt, ami ezt lehetővé tette. A kenyérgabonán túl az alapvető élelmiszerek (zöldség, gyümölcs, tojás, hús, tej) előállítása a háztájin nyugodott. Ez ennek a lenyomott, leszorított, megalázott parasztságnak a történelmi teljesítménye, és ezt nem szabad a rendszer sikereként értelmezni. Kádárék maximum annyit tanultak ’56-ból, hogy ha ugyanazon eszközökkel építik tovább a szocializmust, akkor abból lesz még egy ’56. Ezt nyilvánvalóan el akarták kerülni, ezért rendszer-stabilizáló szelepként hagytak némi egérutat az egyéni aktivitásnak.

– Akkor ez a biztosított és folyamatos élelmiszer-ellátás nem a ragyogóan működő TSZ-eknek volt köszönhető, mint ahogy ezt be akarják állítani?

H. G. K.: – Amikor sikerről beszélünk, a TSZ-ekkel kapcsolatban van egy másik probléma is. Egy olyan, mesterséges árfolyamokkal operáló gazdaságban, ahol a forint nem volt konvertibilis, semminek a valós árát nem lehetett tudni. Az állam dotálta egyrészt a termelést, dotálta a gázolajat, a vetőmagot. Dotálta az exportra jutást, de ha egy alapanyagot vagy fogyasztási cikket csak importból lehetett beszerezni, akkor azt is. Utólag ezt már senki nem fogja tudni szétszálazni, hogy mi mibe is került valójában, és hogy ezek a TSZ-ek valójában milyen nyereségráta mellett működtek. Ez képtelenség. Hadd hivatkozzak kiváló történészünk, Germuska Pál kutatásaira, aki kiszámolta, hogy

a ’70-es évekre a magyar költségvetés egyharmadát tette ki a dotációk, az ártámogatások és a veszteségek jóváírása. Ez elképesztően rossz hatékonyságú gazdaság tükre.

Azt az adósságlavinát, ami ’90-re alig törleszthetővé hízott, részben ennek a finanszírozása idézte elő. Tehát lehet, hogy a TSZ-ek szintjén még akár nyereség is keletkezett, és lehet, hogy a boltban mindent lehetett kapni a szocialista viszonyok között, de mindennek az árát mégis a nemzetgazdaság fizette meg, és fizeti részben a mai napig. Ha e kérdéskört a maga komplexitásában szeretnénk szemlélni, úgy nagyon indokoltak a további kutatások.

– Mi motiválta egyáltalán a kisemmizett parasztságot? Hiszen nagyon elnéptelenedtek a falvak, de mégsem ment el mindenki.

H. G. K.: – Ennek háttere összetett. Egy-egy falusi település lehetőségei rendkívüli mértékben függenek nemcsak a természeti adottságoktól és a földrajzi elhelyezkedéstől, de a kommunista érában a fejlesztési tervekben elfoglalt pozíciótól is. Ha volt a közelben olyan iparosodó nagyváros, vagy a közlekedési infrastruktúra ezt lehetővé tette, akkor a falvakból igen nagy távolságokra is ingáztak az emberek, a hetvenes évek végére mintegy egymillió fő.

A perifériákon ugyanakkor dönteni kellett: vagy elfogadják azt, amit ott, helyben kínál a falu, vagy végleg elköltöznek. Utóbbit a hatalom is támogatta, mert már a háromezer lakosnál kisebb településekről is azt tartották, hogy nem lehet gazdaságosan fenntartani őket.

A ’60–’70-es években az intézményelvonás, a körzetesítés gyakorlata e politikának volt a lecsapódása. Mind az ingázás, mind a költözés esetében természetszerűleg a fiatalabbak voltak, akik vállalták az új életforma nehézségeit. Látni kell ugyanakkor azt is, hogy bevételi forrásait tekintve a magyar társadalom évszázadokra visszamenően több lábon álló. Az állami szektor fizetései nem tették lehetővé stabil egzisztencia létrehozását, létszükséglet volt a további bevételek előteremtése. Ezt tette lehetővé a dominánsan agrárkarakterű második gazdaság, ami egyúttal állandó kapcsot is jelentett egyrészt a falvak, másrészt ezen belül a föld irányába. Jól jelzi ezt, hogy míg a korszak végén, 1988-ban a felnőtt népességnek csak 15 százaléka foglalkozott hivatásszerűen a mezőgazdasággal, addig a valóságban 45 százalékuk végzett agrártevékenyéget.

G. I.: – Sokan, főként az idősebbek ragaszkodtak a szülőföldjükhöz, nem akarták elhagyni a falut, a falusi életmódot. Minden korban kemény munka volt termővé tenni a földet, de még a TSZ-ekbe kényszerítés, a munkásokénál alacsonyabb jövedelem és megbecsültség ellenére is akadtak, akik nem tudták elképzelni az életüket a földművelés nélkül.

– Akik ingázni tudtak, elmentek városra dolgozni, délután hazamentek, és vakulásig dolgoztak otthon, a háztájiban vagy bárhol. Ez mennyit nyomott a latba?

H. G. K.: – Rengeteget, mert a rendszer sikere az intézményesített paraszti önkizsákmányolásra épült.

Persze mindennek megvolt az ára is: az egészségügyi statisztikák a hatvanas évek második felétől szépen tükrözik, hogy pont a középkorú férfiak mortalitása meredeken elkezdett nőni, különös tekintettel a szív- és érrendszeri betegségekre, aminek a hátterében részben a túlmunka áll. Az önkizsákmányolás, az önkizsigerelés tömeges rétegstratégiává vált, és ennek az egészségügyi következményei sem maradtak el, főleg ha ez dohányzással társult.

Meg alkoholizmussal, mert a kollektivizálást követően meredeken emelkedik az alkoholfogyasztás is. 1949-ben a magyar társadalomnak a fele az agrárkeresőkhöz tartozott. A következmények ugyanígy a népesség legalább felét masszívan és negatívan érintették.

G. I.: –A kényszer-kollektivizálás valójában a város és a vidék közös ügye, hiszen a vidék átalakulása és az iparosítás összefüggenek. Azt az ipari munkaerőt, amelyre szükség volt az erőltetett iparosítás során, vidékről terelték a városokba.

A közhiedelemben úgy rögzült, hogy az ötvenes évekhez, a Rákosi-diktatúrához kötődik a kollektivizálás brutalitása, ezzel szemben a mostani kutatások azt bizonyítják, hogy a Kádár-korszakban végrehajtott kollektivizálás, ami a befejezését jelentette ennek a folyamatnak, az legalább olyan brutális volt, ha nem brutálisabb, de mindenesetre hatékonyabb, szervezettebb és országos lefedettségű.

Ha feltárjuk ennek a lefolyását, központi irányítását, sőt akár minden falura megnézzük ennek a történetét, az fontos tudást eredményezne úgy a történetírásnak, mint a társadalomnak is. 2018-ban a Nemzeti Emlékezet Bizottsága az Országgyűlés Hivatalával közösen szervezett egy, a kollektivizálás lépéseit tablókon felvillantó vándorkiállítást. A vidéki helyszínek szinte mindegyikén könnyeztek az emberek. Ha a fiatalok még nem hallottak róla, akkor döbbenten hallgatták az idősebbektől ezeket a történeteket. Az a tapasztalat, hogy a családon belül is keveset beszéltek erről, és a mostani fiatalok gyakran nem is tudják, hogy mi történt a nagyszüleikkel, hogy milyen korábbi traumákat hordoztak a korábbi generációk. Az ezzel való szembenézés történelmi tapasztalatot jelent, ami a társadalmi önismeret szempontjából is hallatlanul fontos.

– De voltak jól működő TSZ-ek is, azok mitől működtek jól?

H. G. K.: – Az iparban elég jól feltárt az úgynevezett érdekkijárás intézménye, ami azt jelenti, hogy a nagyvállalati vezetők, párt-, illetve miniszteriális kapcsolatokon keresztül tudtak – az amúgy sokszor veszteséges – vállalatuknak plusz beruházási forrást vagy egyéb dotációt bevonni. Ez a mezőgazdaság esetében ugyanígy volt. Amíg például általában Zetorral vagy MTZ-vel dolgoztak a TSZ-ekben, a ’80-as években helyenként már voltak nyugati importból származó John Deere-ek is. Az ilyen esetekben a vezetés nexusai meghatározóak, de még feltáratlan ennek rendszere. Mindez azért is izgalmas kérdés, mert ez finom indikátora az adott vezetők pártállamon belüli vagy a megyei elitben betöltött pozíciójának súlyáról.

– Olvastam a könyvben egy tanulmányt, ami arról szól, hogy gyapotot szerettek volna itt termeszteni mindenáron. De tudtommal a rizzsel sem volt minden próbálkozás sikeres. Miért voltak ezek a próbálkozások?

H. G. K.: – Elsődleges volt a szovjet minta másolása: a Szovjetunió nagy ország és mindenből önellátó. 1948 után, mikor a béketábor és Tito viszonya annyira eldurvult, hogy a Nyugattal való konfliktus mellett napirenden volt a Jugoszlávia elleni háború is, kimondták, hogy az ország legyen önellátó minden szempontból, a rizstermesztéstől a gyapottermesztésig.

A „vas és acél országa” ugyanez volt pepitában. A rizstermesztés nem volt sikeres, mert elszikesedtek az öntözött talajok, a földek tönkrementek. Olyan ősgyepeket szántottak fel a Kiskunságban vagy a Hortobágyon is rizstermesztésre, hogy a kár a mai napig alig helyrehozható.

A kommunizmus sajátja a voluntarizmus, hogy eldöntjük, és akkor úgy lesz. Másrészt azt is látni kell, hogy ez inkább az ’56 előtti időszak sajátja, a ’60-as évektől Kádárék hagyták érvényre jutni az élni és élni hagyni elvét. A TSZ-ek korábban központilag előírt vetéstervek szerint működtek, ami megszűnt a ’60-as években. Innentől már jelentős mértékben a helyi vezetés tehetségén múlott a gazdálkodás sikeressége. Jóval nagyobb szabadságot kaptak, mint amit az eredeti kolhozmodell lehetővé tett. Nyilván ez is benne van azokban a relatív sikerekben, amit az ország a ’70-es évekre a mezőgazdaság területén felmutatott. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a ’60-as évek végére kiépülnek a nagy vegyipari kapacitások, amelyek a nagyüzemi gazdálkodáshoz biztosították a növényvédőszert és a műtrágyát. Amikor a nagyüzemi gazdálkodás költségeiről esik szó, akkor érdemes azt a mindeddig nem számszerűsített ökológiai kárt is beszámítani, amit a kemizált mezőgazdaság eredményezett. Az 1990-es évek a maga átalakulási válságával ökológiai szempontból szó szerint fellélegzés volt a hazai termőföldnek.

Fotó: Teknős Miklós

G. I.: – A sikertelenséget általában szabotázsnak tulajdonították. Az ’50-es években elég gyakori volt, hogy ha nem működött olyan hatékonyan a TSZ, mint ahogy elvárták, akkor szabotázspereket kreáltak. A szocialista gazdaság nem éppen a „tűzbiztosságról” volt híres, főleg az ’50-es években.

Ha kigyulladt valami, azt gyújtogatásnak tulajdonították, kerestek egy kulákot, hogy ő volt a gyújtogató, akit elég gyakran ki is végeztek. Amikor tényleg gondatlanságból történt egy tűzeset, akkor is előfordult, hogy kivégezték a „felelőst” mint szabotőrt, aki szándékosan akart kárt okozni. Ezek az ügyek sincsenek még kellően feltárva, jóllehet a helyi emlékezet őrzi még ezeket a teljesen törvénytelen és abszurd ügyeket, az iratok pedig gyakran hiányoznak vagy hiányosak.

Itt az utolsó pillanatban vagyunk, hogy az oral history révén hozzáférjünk a közösség élő emlékezetéhez.

– A tanulmányokat elolvasva is érthető volt, beszélgetésünk végére pedig teljesen egyértelmű, hogy a Magyar dúlás nem hatásvadász címkeresés eredménye.

H. G. K.: – Az elsőre hatásvadásznak tűnő cím

egy parasztember 1960-ban írott panaszlevelének fordulata, amelyben az erőszakos téeszesítési kampányt csak a tatár- és törökdúlás kegyetlen pusztításához tudta mérni.

Az a döbbenetes, ahogy ezt egy egyszerű, idős parasztember ennyire frappánsan megfogalmazta. Valószínű, hogy nagyon telibe talált a pártnál, mert ez az irat három jelzet alatt is megvan az Magyar Nemzeti Levéltárban, úgyhogy legalább ennyi másolat készült róla, és lehet, hogy az eredeti is lappang valahol. Látszik, hogy ügy lett a dologból, amire nem tudták azt mondani, hogy az ellenség dezinformációja. Ez a magyar dúlás, és főleg, ha a következmények szemszögéből visszatekintünk az elmúlt hatvan évre, akkor egy cseppet sem túlzó megnevezése ennek az időszaknak.

Galambos István – Horváth Gergely Krisztián: Magyar dúlás. Tanulmányok a kényszerkollektivizálásról (2019)

A tanulmánykötet PDF formátumban innen letölthető.

A NEB Apáink földje című rövidfilmje az erőszakos kollektivizálás történetét mutatja be, amelyben az archív felvételek mellett megszólalnak a korszak szemtanúi, az események elszenvedői is.