Hegedűs Imre János történetekbe helyezett emlékei

Velőig hatoló őszinteség – csak ez segíthetett a szerzőnek meggyógyulni, és segíthet az olvasónak megindulni, miközben a disszidensek eme kézikönyvét olvassa.

Koronás császári címer a Hofburgban. A papság jelentős része támogatta a szabadságot, de volt, aki inkább Ferenc Józsefet követte Fotó: MTI/Bizományosi–Jászai Csaba

„Szóval városra költöztünk, pedig én mindig a falut szerettem: birsalma- s méhviaszszagot érzek itt, Bécsben is, ha eszembe jut a szülőfalum, és gyermekkorom családias közösségét látom magam körül, ha néha sikerül nyugodtan, mélyen elaludni. Legbiztosabb vízválasztója az álmoknak: minden kellemes álmom színtere Hidegkút, minden zűrzavaros szörnyűségé a nagyvilág” – írja Hegedűs Imre János az Állóképek című – önmaga által életrajzi regényként definiált – könyvének egyik fejezetében.

Hegedűs Imre János kimagaslóan erős nyelvezetéről és a sorain átsütő haza- és nyelvszeretetéről írtam már, és mindaz, amit ott megállapítottam, hatványozottan érvényes új regényére. A szerző, aki politikai üldöztetése miatt Erdélyből Ausztriába disszidált, és aki jelenleg Magyarországon él, pszichiáterhez volt kénytelen fordulni, aki „csak azzal a feltétellel vállalta a (…) kezelésem, ha gyermekkorommal kezdem, ha részletesen beszélek az első emlékképekről, a kisgyerekkorban ért hatásokról, és araszolgatva haladok a roppanásig, amely után depresszióra, álmatlanságra, neuraszténiás szorongásokra panaszkodva (szerinte ezek az emigránsok tipikus szindrómái) először nyitottam be rendelője ajtaján”.

A megjelenés december 31-én várható

Így hát a szerző kendőzetlenül és egyszerre ijesztő és tiszteletre méltó konoksággal nézett szembe önmagával és a múltjával a gyógyulás érdekében, s ennek során jegyzeteket készített. És mivel „emberi természetünk alaptörvénye szerint a memóriában (s a pszichében) állóképek maradnak meg (…), én is históriákba helyeztem emlékképeimet, régimódi történetekbe, de talán az ultramodern irodalmi kísérletekbe belefáradt olvasók ezoterikus tartalmakat fedezhetnek fel bennük”.

Nos, én ultramodern kísérletekbe belefáradt olvasónak tartom magam, de mégsem az ezotériát emelném ki a könyv fő jellemzőjeként, hanem azt az élményt, amely akkor tölti el a nyitott szívvel közeledő olvasót, ha ilyen jól megírt, profi meséléssel találkozik. Valahogy a „szívszorító” megnevezés áll legközelebb ahhoz, amit érezni lehet a könyvben való előrehaladással egy időben; sokkolóan őszinte, sokkolóan brutális, sokkolóan sok szenvedésről és megaláztatásról mesélő mű, de olyan nyelven, olyan finoman áthúrozott utalásrendszerrel papírra vetve, amely kizárólag a legnagyobb mesélőink sajátja. Röviden szólva: szép. Fájdalmas és szép, egyszerre. Ezek az állóképek – a megdermedt jelenetek, amelyeket a szerző felold, szétbont, majd újra összerak, és az emlékezet viaszába önt, csak éppen más előjellel – egytől egyig erősek és feledhetetlenek; akárcsak a mondatok, amelyekből építkeznek. Arányérzék, visszafogottság, elegancia, ugyanakkor szenvedély, keserű, tárgyilagos sorok, hivalkodásmentes beszámolók, szembenézés – ezek többek között a múlhatatlan érdemek.

Millió példát tudnék hozni, de csak kettőt mutatok: „Nincs nagyobb káosz a teremtésben, mint amekkora a disszidálni készülők, a családok lelkében uralkodik. A szabadságvágy nem tudja betölteni, mert a bűntudat megfojtja. A lélek és a gondolat felívelését a becstelenség érzete kényszeríti bukórepülésbe. Nemzetiségi sorsból felelős értelmiségi számára a menekülés: aljasság, becstelenség. A turista számára izgalmas, érdekes a nagyvilág. A disszidálók számára érdektelen, idegen, ijesztő, félelmetes. A szellemi, a lelki napfogyatkozás borzalmát éltük meg.” Illetve: „A családom volt az a kis közösség, amelynek nyelvét naponta megfigyelhettem, amelyen a változás első jeleit észleltem. Három év után szó sem lehetett nálunk nyelvromlásról vagy makaróninyelvről, s a germanizmusokat is gyilkoltuk irgalmatlanul. Egészen más, sokkal fájdalmasabb folyamat indult meg: a szavak háttere, hátországa esett ki, az ősrégi szófordulatok, a szólások, a szállóigék költészete sorvadt el mindennapi beszédünkben. (…) Nem a nyelv változott. Mi változtunk meg. Józanok, szorgalmasak, fantáziátlanok lettünk, és elsősorban azt nem tudtuk már, mi célra vagyunk a világon. Mielőtt fikarcnyit is csorbult volna az anyanyelvünk, elveszítettük szellemi és erkölcsi integritásunkat. (…) Az osztrák társadalom sem gazdagodott áltaunk, nem tudtunk hozzáadni semmit, mert sem kultúrájának csúcsait nem voltunk képesek megmászni, sem a nemzettudat mélységeibe nem sikerült behatolni. Oda csak az jut el, aki itt született, vagy aki végleg feladta a saját eredetijét.”

Keserű, keresetlenül jól megkeresett szavak, és velőig hatoló őszinteség – csak ez segíthetett a szerzőnek meggyógyulni, és segíthet az olvasónak megindulni, miközben a disszidensek eme kézikönyvét olvassa.

Hegedűs Imre János: Állóképek. Önéletrajzi regény. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2020.