Millió példát tudnék hozni, de csak kettőt mutatok: „Nincs nagyobb káosz a teremtésben, mint amekkora a disszidálni készülők, a családok lelkében uralkodik. A szabadságvágy nem tudja betölteni, mert a bűntudat megfojtja. A lélek és a gondolat felívelését a becstelenség érzete kényszeríti bukórepülésbe. Nemzetiségi sorsból felelős értelmiségi számára a menekülés: aljasság, becstelenség. A turista számára izgalmas, érdekes a nagyvilág. A disszidálók számára érdektelen, idegen, ijesztő, félelmetes. A szellemi, a lelki napfogyatkozás borzalmát éltük meg.” Illetve: „A családom volt az a kis közösség, amelynek nyelvét naponta megfigyelhettem, amelyen a változás első jeleit észleltem. Három év után szó sem lehetett nálunk nyelvromlásról vagy makaróninyelvről, s a germanizmusokat is gyilkoltuk irgalmatlanul. Egészen más, sokkal fájdalmasabb folyamat indult meg: a szavak háttere, hátországa esett ki, az ősrégi szófordulatok, a szólások, a szállóigék költészete sorvadt el mindennapi beszédünkben. (…) Nem a nyelv változott. Mi változtunk meg. Józanok, szorgalmasak, fantáziátlanok lettünk, és elsősorban azt nem tudtuk már, mi célra vagyunk a világon. Mielőtt fikarcnyit is csorbult volna az anyanyelvünk, elveszítettük szellemi és erkölcsi integritásunkat. (…) Az osztrák társadalom sem gazdagodott áltaunk, nem tudtunk hozzáadni semmit, mert sem kultúrájának csúcsait nem voltunk képesek megmászni, sem a nemzettudat mélységeibe nem sikerült behatolni. Oda csak az jut el, aki itt született, vagy aki végleg feladta a saját eredetijét.”
