Metro, Meteor, Ferm... – Új könyv a beatmozgalomról

A hatvanas évek magyar könnyűzenei története a felszínen nagyon sok részletében feltárt, számos ilyen-olyan színvonalú kötet, tanulmány és cikk látott már napvilágot e témakörben, ugyanakkor alatta, az úgynevezett második nyilvánosság történéseiben – azaz a zsúfoltabbnál zsúfoltabb klubok, művelődési házak és ifjúsági parkok tekintetében, ahol sokszor a legmenőbb bandák is felléptek – még számos kutatnivaló akad. Ennek a nem egyszerű feladatnak szentelte energiáit Bálint Csaba, hogy a MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület kiadásában napvilágot látott Beatinterjúk II. című könyvében a tőle már megszokott alapossággal mutassa be, hogyan is gondolkodnak a hatvanas évek hősei ma, 2020-ban arról, hogy mi is zajlott körülöttük, részben a vezetésükkel a beat aranykorszakában.

A Meteor együttesről mesélt még Halász Károly is, aki így fogalmazott: „A zenészélet kóbor élet, ami nem engedi meg, hogy az ember gyökeret eresszen, ezért váltottam életmódot. […] Ha zenével foglalkozol, tudhatod, hogy ez egy szenvedély, ez egy függőség, a zene egy tudatmódosító szer. Különösen ha rockkal vagy dzessz-szel foglalkozik az ember, mert ez a zene olyan agyterületekre hat, a limbikus rendszert olyan mélyen érinti, hogy szinte korlátolttá teszi az ember érdeklődését más dolgok iránt.” A Meteorral aztán a Kisstadionba is eljutottak, ám Halász Károly a billentyűk mögött mégsem tudott játszani ezen az alkalmon, mert rosszul kapcsolták be a Hammond orgonát. A hazai pályát akkor hagyta el 1971-ben, amikor Keszthelyen németek látták őt játszani Friedrich Károllyal egy dzsesszformációban, és elhívták Stuttgartba zenélni.

Kisstadion. a Meteor együttes tagjai közül Tóth János Rudolf és Horváth Péter „Dörge”
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

A felkérést tettek követték, és azután már nem is tért haza, ma Norvégiában él és pszichológiával foglalkozik. Azt mondja, még egy fényképe sem maradt az itthoni beatkorszak idejéből saját magáról. Pintér István dobos is egy külön fejezet, ő Radics Bélával játszott az Atlantisban, de a Demjén testvérekkel is a Dogsban. Ő meséli el, hogy utóbbi együttesben Jimi Hendrixet és Rolling Stones-számokat is játszottak már, de kislemezen Aradszky Lászlót kellett kísérniük a nagy sikerű Nemcsak a húszéveseké a világ című számban, illetve az 1967-es Táncdalfesztiválon ők kísérték Wittek Máriát (aki egyébként az Omegával lépett fel rendszeresen, de ők ezen az alkalmon Zalatnay Saroltát kísérték, aki el is nyerte az első díjat).

A Dogs-szal történt meg az az eset is, hogy 1967-ben a siófoki Matróz csárdában a portás segítségével hozzájutottak egy kis Coca-Colához, de az a bizonyos mámor csak nem akart bekövetkezni. Eközben a rajongói kemény magjuk – ahogy a Magyar Ifjúság 1967. augusztus 12-i száma fogalmaz – „öntevékeny módszerekkel igyekeztek hozzájutni” az élelemhez és a szálláshoz, amiért a rendőrség hűvösre tette őket pár napra. Töricht György gitáros számtalan érdekes történetet mesél a könyvben, így azt is, amikor a Miskolci Nemzeti Színházban egymás után kétszer léptek fel, de a második alkalomra már olyan mértékben bódulatba esett a dobosuk, hogy a függönybe és a drapériába kapaszkodva sem tudott megmaradni a színpadon, és hátraesett a színpadról. A Dogsról, illetve a Meteorról részletes beszámolót adnak még a könyvben Bertalan István „Güzü”, aki a Dogs-ban ritmusgitározott, a Meteorban dobolt, Vadnai László és Holzhauser Ferenc billentyűsök és Bardóczi Gyula dobos (aki játszott még a Geminiben, a Kati és a Kerek Perecben, a Neotonban, ma pedig az Old Boys tagja).

Sámson és Ferm

A kötetben holtversenyben egyik leghosszabb (a másik Debreczeni Csaba dobos) interjú a Sámsonban és a Fermben is éneklő és kacskaringós pályát befutó (a végén operaénekessé avanzsáló, de időközben a kádári állambiztonság hálózatát is megjáró) Gerdesits Ferencé. (A Sámson egyébként jól bebiztosított zenekar lett belügyi szempontból, Elekes Zoltán szaxofonosukat is beszervezték.) A Bétus becenévre hallgató előadó-művész elárulta magáról azt is, hogy kezdetben dobolt egy kicsit, és a műszaki felszerelések beszerzésének módját részletesen elmeséli a kötetben. A közmondásosan bicskás helynek tartott pesterzsébeti Csiliben fellépő Sámsonról is mesél sztorikat, ahogy az ORI-vizsgájukról is szól néhány szót. Elbeszélése alapján plasztikusan kitapintható a „slágercéh” és a feltörekvő beatzenekarok közötti ellentét Bágya András viselkedésének leírásában, ahogy megismerhetjük az ő verzióját arról, hogyan kapta Radics Béla zenekara, a Sakk-Matt a nevét, de még azt is elárulja, hogy szerinte Radicsnál jobb gitáros volt – ha lehet ezt egyáltalán mérni – a Scampolóban Faragó Judy István. Ezután vezetett az útja a Fermbe, amelyet a „legprofibb amatőr zenekarnak” tituláltak akkoriban, a hetvenes évek első felében. Ekkor Bétus katona volt Kőbányán, de mindig sikerült elvinni a próbákra és a koncertekre, valószínűleg ennek is megvolt az ára. Nagyon érzékletesek a balatonszemesi KISZ-táborban eltöltött fellépésekről szóló beszámolói, ahogy az ifiparkos tragikomikus koncert is megnevetteti az olvasót. Az történt ugyanis, hogy Szikora Róberttel, aki a Ferm dobosa volt, egy szám erejéig helyet cseréltek a színpadon, Gerdesíts dobolt, Szikora énekelt. Amikor vége lett a számnak, látják ám, hogy Szikora könnyezve jön hátra fele a színpadon, és azt hitték, hogy az érzelmes nóta hatotta meg ennyire, de nem, a mindössze egy zokniban lévő dobos-énekes belelépett egy forrasztópákába, ami miatt leégett a zoknija, s emiatti fájdalmában eredtek el a könnyei.

Harmath Ádám, a Sámson egyik alapítója és basszusgitárosa is megszólal a kötetben, aki elmondja, hogy a Csiliben este kilenctől hajnal fél ötig játszottak, mint egy rendes munkahelyen, miközben nekik akkor még rendes, polgári állásaik is voltak, s ezt a tempót csak nagyon fiatalon lehet bírni. A Csiliben kitapintható folyamatosan vibráló légkört is körültekintően írja le, ahogy a különböző galerik és érdekcsoportok, baráti körök egymásnak estek, ők pedig a testvérével, Harmath Sándorral budai úrigyerekekként eléggé értetlenül nézték az erőszakos cselekedeteket.

A Csili Művelődési Központ büféje 1963-ban
Fotó: Fortepan/Bauer Sándor

Az ottani hivatásos birkózó és ökölvívó kidobóembereknek állítólag megmondták, hogy csak egyszer szabad ütni, de az legyen aznap estére a végső, hogy az illető már ne tudjon többet krakélerkedni. A Sámson koncertjein egyébként olyan nagy nevek is megfordultak ad hoc jelleggel jammelni, mint Tátrai Tibor, Ráduly Mihály vagy Mogyorósi László. A később a Bergendyben híressé vált Debreczeni Csaba „Buci” dobos (akinek Ferenc nevű testvére úgyszintén híres dobos lett az Omega oszlopos tagjaként) is a Sámsonról mesél, és elmondja, hogy egy Selmer erősítőnek akkor volt akkora hatása, hogy a zenészembereket odavonzza az adott csapathoz, mert annyira ritka és különlegesen magas színvonalú hangzást produkált. A kötetben leginkább a Bergendy felé veszik a beszélgetést, ami megint érdekes aspektus és megéri elolvasni annak ellenére, hogy ez persze szorosan nem tartozik a kötet tárgyához. Ebben a fejezetben utoljára Schwarcz András, a Ferm dobosa szólal meg, akinek az eredeti végzettsége karosszérialakatos volt, de egy percet sem dolgozott a szakmájában. A hőskorszakból felidézi, hogy a somogyi Berzencébe vonattal szállították le a felszerelésüket 1968 szilveszterén, és az öltözőjük egyben a helyi fodrász műhelye is volt. Érdekességként említi meg, hogy még Vincze Viktória is énekelt velük egy ideig, vele mentek el az ORI-vizsgára, ami nem sikerült, állítólag a Jimi Hendrix-feldolgozás megfeküdte a vizsgabizottság gyomrát. Vincze Viktóriának ugyan felajánlották az egyéni működési engedélyt, de miután kiderült, hogy még nem nagykorú, csak tizenhét éves, így neki is azt mondták, hogy jöjjön vissza jövőre. Ez az interjú kifejezetten színes, többek között a miskolci rendőrökkel való afférjukról és a katonaságnál szerzett élményekről is szól.

Felezős bulik és disszidálás

Bálint Csaba a Metro együttesből is kiválasztotta a még élő, utolérhető és nem feltétlenül az első frontvonalban álló zenészeket. Mátrai Ferenc 1961 és 1963 között zongorázott az együttesben, tehát ott volt az alapításnál is.

Mátrai Ferenc, a Metro 1961–1963 közötti billentyűse és a Beatinterjúk II. című könyv
Fotó: Facebook

Az ő elmondásából rekonstruálható többek között az, hogy a Metrónak volt a kortárs bandák közül egyedül olyan szerződése az akkor még az Irinyi és a Váci utca sarkán álló pinceklubjukban (felettük egy mozi és egy étterem volt), hogy a fenntartóval feleztek a jegybevételen. A könyv hoz is egy szerződést ezt alátámasztandó, amelynek külön érdekessége, hogy még 1963-ban is Zenit néven írták alá a srácok (ez volt a Metro együttes eredeti neve), ráadásul Zorán még a szerb sorrendben Zorán Sztevanovityként írta alá, annak ellenére, hogy a kipontozott vonalon már magyar sorrendben volt legépelve a neve. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Dusán már magyar sorrendben, Sztevanovity Dusánként írt alá. Egyébként valószínűleg abban is egyediek voltak egy darabig, hogy minden koncertjük előtt bejátszottak egy szignált 80 mérföld rögös út címmel, és utána csaptak a húrok közé. Kitér arra is, hogy Korda Györgyöt is kísérték, és arról a stikliről is lerántja a leplet, miszerint Deák Tamás nagy hírű zenésznek annyira megtetszett a játékuk, hogy elhívta magához játszani őket egy lemezfelvételre.

Korda György 1968-ban
Fotó: Fortepan/ Szalay Zoltán

Tehát az egyik Deák Tamás-féle kislemezen nem mások, mint Zoránék játszanak, de még a nevüket sem tüntették fel. Ennek majdnem a fordítottja történt, amikor az Attasé lánya című filmben playbackeltek, így csak kamuból tátogtak, ráadásul a zenészek felcserélték a hangszereiket Zoránt és Dusánt leszámítva, így a zongorista dobolt, de ez senkit nem zavart.

Elekes Zoltán, Sztevanovity Zorán, Sztevanovity Dusán a Metro együttes tagjai 1964-ben
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

A könyv Bokány Ferencet, a Metro basszusgitárosát is megszólaltatja, aki amellett, hogy azt megelőzően az Atlantisban is játszott, a későbbiekben Svédországban futott be komolyzenei karriert. Állítása szerint – és ebben nem kell kételkednünk – ő volt az, aki Zoránéknak több alapvető fogást mutatott meg, így mehettek a rádió stúdiójába felvételt készíteni, de az ORI is felkarolta őket, aminek persze az volt az ára, hogy táncdalénekeseket is kellett kísérniük. Tanulságos történet az, ahogy a Volgai hajóvontatók dalát fel kellett tenniük az első kislemezükre, mint ahogy az is, ahogy elmeséli a korabeli stúdiókörülményeket. Fogarasi János ügynökmúltját ismerve pedig egyáltalán nem csoda, ha Bokány Ferencet kihozva a kórházból egyből Svédországba tudta kivinni egy négytagú együttesben zenélni, amelyben nem véletlenül Fábri Éva, Fogarasi felesége is benne volt. Az interjúalany utalt arra is, hogy egészen nyilvánvaló, hogy valamiféle „gyanús” kapcsolatai lehettek Fogarasinak, mert amikor részegen elkapta a rendőr autót vezetni, két nap múlva már megint volt jogosítványa. Aztán ha már Svédországban voltak, Bokányi inkább disszidált. Fogarasi állítólag sejtette, hogy erre megy ki a játék, de hallgatott. Neki még ezt is elnézték.

Van mire emlékezniük

A másik rendszeresen a Belügyminisztériumnak jelentéseket tevő zenész, Elekes Zoltán szaxofonos életét a Metro fejezetében tárgyalja a szerző, de részletesen taglalja a Sámson-korszakot is. Az együttes klubváltásait akkurátusan tisztázza, ahogy kitér arra is, hogy lényegében ő hozta össze Láng Péter szaxofonost az ős-Omegával, valamint szó kerül a nyugati zenei karrierjéről is. Ő mondja azt a könyvben, némiképp elfogultan a saját generációjáról, hogy „[…] a mi korunkban van, amire emlékezhetünk. Sajnálom a mai fiatalokat, hogy nekik nem lesz mire emlékezniük.” Bálint István dobos is a Metro-fejezetben kerül sorra, ugyanakkor játszott a Dogs-ban és a Deccában, ahogy később a Bergendyben is.

A Metro elődjének számító Zenit nevet is ő találta ki, és közlése szerint eredetileg trióban játszottak, egyszer még Hajmáskéren is a szovjet laktanyában, ahol egy riadó miatt az egész közönségük egy varázsütésre eltűnt, ők meg azt se tudták, hova menjenek. Leírja azt az ismert sztorit is, miszerint 1962-ben egy élő televíziós adásban a balatonföldvári kikötőben játszottak, de lekeverték őket, amikor egy francia házaspár elkezdett a zenéjükre tvisztelni. A könyvben megismerhetjük Tihanyi Gyulát, aki az 1971 őszén újjászerveződött Metro basszusgitárosa volt, de játszott többek között a Szűcs Antal Gábor-féle Szivárványban, később pedig az M7-ben és a Tolcsvay-trióban, valamint kuriózumként a kötet végén Németh Dezsőt, aki a nyugati vendéglátós Metro basszusgitárosa volt, és 1976-ig, immáron Zorán nélkül is megtartotta a Metro nevet. Ő a Geminiben szólógitározott, és arról is nevezetes, hogy tőle vásárolta meg Radics Béla a legendás bíborszínű SG gitárját 1968 tavaszán. Ebből az adalékból is jól látszik, hogy a korabeli beatdzsungelben minden mindennel összefügg, Bálint Csaba pedig ebben az őserdőben vágott rendet nagy sikerrel.