Az utószó alapján felmerül egy érdekes párhuzam. Mi, magyarok Trianon után száz évvel büszkén emeljük fel a fejünket, és belekiáltjuk a világba: halálra ítéltetek, és mégis élünk! Nagyon hasonló elpusztíthatatlanság élménye van a szlovákoknak is. Ők állami eszközök nélkül – s ismerjük be, olykor azok ellenére – művelték a nyelvüket, alakultak modern nemzetté, és a XX. század vége meghozta nekik a saját államukat. Persze, hogy ez örömmel és büszkeséggel tölti el őket. A megmaradás öröme mindkét népre jellemző, s ehhez a világ mai állapota még azt teszi hozzá, hogy a jövő veszélyeit, például épp az önálló államiság elleni támadásokat a közös múlt tanulságai alapján együtt hatékonyabban tudjuk elkerülni, mintha egyenként szalámiznának le bennünket.
Anton Hykisch nem rejti véka alá, sőt mintegy nemzedéke üzeneteként adja át a fiataloknak, hogy
„az okos ember minden időben és minden országban a magasabb transzcendens erkölcsi rendnek megfelelően szeretetre és boldogságra törekszik.”
Ez a törekvés egyfajta kaland, állandó küzdelem. Ma, amikor a haladást sokan épp a transzcendens tagadásában, az erkölcsi korlátok eltüntetésében látják, súlya van ezeknek a szavaknak. Hykisch szerint nem okos, aki a boldogságot az erkölcsi rend lebontásától reméli. Milyen jó lenne, ha a szlovákok és a magyarok új nemzedéke megfogadná korunk finoman kifejezett, de valójában nagyon határozott kritikáját, és a józan ész alapján formálná a jövőt! A regény ehhez ad biztatást és erőt.
Anton Hykisch: Régi idők örömei, Gondolat Kiadó, 2020.
(A szerző a Charta XXI megbékélési mozgalom elindítója)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!