Az 1932-ben született, selmecbányai Anton Hykisch író, publicista, diplomata. Gimnazista korában egy illegális határátlépési kísérlet miatt bebörtönözték. Közgazdász végzettséggel szerkesztőként és könyvtárosként is működött. Sosem lépett be a kommunista pártba. 1970-ben mint Dubček hívét több évre eltiltották a publikálástól. Az 1989-ben képviselő, majd az önálló Szlovákia első kanadai nagykövete lett. Magyarul korábban egy regénye jelent meg, ami M. S. mester életéről szól. Túlzott optimizmus arra gondolni, hogy a most megjelent könyve a szlovák irodalom felé fordítja a közfigyelmet. Pedig ez a mű alkalmas arra, hogy áttörje a bennünk lévő közöny falát. A történet 1967-től a rendszerváltásig mutatja be a közép-európai értelmiség életét. Szlovákok a szereplők, de az önéletrajzi elemeket is tartalmazó regény olvasása közben többször úgy éreztem, hogy Hykisch rólam, illetve kollégáimról vette a mintát.
A Szovjetunió árnyékában meglapuló „népi demokrácia” polgáraiként ugyanazt a sorsot kellett elviselnünk. Trianoni sebeinkre gondolva kaján, bár sovány elégtétel, hogy a győztes Csehszlovákia jutalma azonos volt a vesztes Magyarország büntetésével (a Pozsony közeli három falut most nem említve). A regényből megérezzük, hogy a szlovák világ milyen közel áll hozzánk. A közös történelem és a közös vallás azonos nyomot hagyott a gondolkodásunkon. Az elmúlt két- vagy háromszáz év persze görcsösen törekedett, és olykor még ma is törekszik arra, hogy ezt kiverje a szlovák és a magyar fejekből. Az olvasó viszont Hykischt olvasva megérti majd, hogy Németh László miért tekintette a szomszéd nemzeteket tejtestvéreinknek.
A regény epilógusa a kétezres évekhez is elvezet. A szerző a magyar kiadáshoz külön utószót írt. Ebben saját csehországi német, lengyel, szegedi magyar és erdélyi örmény gyökereiről is említést tesz. A magyar olvasónak bevillan, hogy Illyés Gyula meghatározása, miszerint magyar az, aki vállalja, szlovák változatban is érvényes. Ha a magyarok és szlovákok elég messze is kerültek egymástól, a gyökereik összeérnek. Anton Hykisch nosztalgiával gondol a régi Selmecbányára, ahol a többség egyaránt beszélte a szlovákot, a németet és a magyart. A nekünk írt utószó kitér arra, hogy
„Több mint ezer évig együtt éltünk a történelmi Magyarország területén, de a tudatunkban csak nagyon pontatlan berögzült sztereotípiák élnek egymásról. Nem félek kimondani, hogy tele vagyunk előítéletekkel, amelyeket az iskola, a hagyományok táplálnak. Végül is, miért is kellene egy átlag magyarnak figyelmet szentelnie egy kis nemzetnek, amely száz évvel ezelőtt még a kiterjedt királyságnak része volt, és a hivatalos statisztikákban csak a régi Magyarország területén élő sok „nemzetiség” egyikének számított?”
