Mi legyen a Magyar Nagylexikon tizenkilenc kötetével?

Amióta internet van, ha valami kérdés vagy bizonytalanság adódik, mindenki mindennek a hálón néz utána.

Ameddig működik az internet, nincs szükség a Magyar Nagylexikonra Fotó: Havran Zoltán

A tárcaíró sokáig azt gondolta, hogy valamit kellene kezdeni a tizenkilenc kötetes Magyar Nagylexikon-sorozattal, mert amióta internet van, már nem veszi a kezébe senki, ha valami kérdés vagy bizonytalanság adódik, mindenki mindennek a hálón néz utána. Pedig milyen alapos és élvezetes szócikkekkel van teli ez a sorozat! Mégsem olvassa senki a családból már vagy egy évtizede. A tárcaíró sem. Mindez csak azért jutott a tárcaíró eszébe, mert a minap látott egy filmet, amelyben csak úgy tudták megakadályozni, hogy a mesterséges intelligencia átvegye minden ember tudata fölött az irányítást, hogy lekapcsolták az internetet. Örökre. El is képzelte a tárcaíró, hogy mi minden hiányozna neki, ha nem lenne világháló többé. Illetve megpróbálta elképzelni, de semmi nem jutott eszébe. A tárcaíró szinte észre se venné. A közösségi oldalakat ugyanis már régen nem használja, mert egy kicsit se kíváncsi arra, ki mit ebédelt és mit szeretne hazudni aznap a tár­sainak. Emailt azt használ persze, de nagyon is szerette régen a postai úton való levelezést, a postaláda kinyitását, a levelek felbontásának izgalmát.

Ameddig működik az internet, nincs szükség a Magyar Nagylexikonra
Fotó: Havran Zoltán

Ma már csak befizetésre váró csekkek vannak a tárcaíró postaládájában. Ha pedig valami nagyon fontos adódna, akkor a száznegyvenöt évvel ezelőtt az Alexander Graham Bell által szabadalmaztatott telefont is lehet használni bármikor. A tárcaíró minél jobban végiggondolta azt, hogy mi minden változna, ha újra nem lenne internet, annál boldogabb és felszabadultabb lett.

Nem kellene többet embert próbáló mértékű információt fogyasztania senkinek, elegendő lenne az, ha elolvassa az ember a reggeli napilapot. Nem kellene folyton néznie az embernek az e-mailjeit, nem érkezett-e valami fontos levél, elegendő lenne este kinyitni a postaládát. Nem kellene többet a közösségi oldalak teljesen felesleges információival foglalkozni, ráadásul nem lehetne percenként ugyanezen a felületen manipulálni az embereket liberális üzenetek hadával. Az ember végre visszanyerné szabadidejének jelentős részét, amelyet a kultúra valós, nem virtuális fogyasztására fordíthatna. Lehetne végre olvasni regényeket, mert újra lenne rá idő. Remek esszékkel művelhetné magát az ember, a színház után pedig újra be lehetne ülni az éttermekbe, és ott senki nem venné elő az okostelefonját, ha okoskodni akarna, hanem mondhatná végre mindenki a magáét. Nem lennének zombik az emberek, ha együtt vannak, hanem újra egymás szavába vágó szenvedélyes társaságok alakulhatnának ki. A tárcaíró pedig kezdhetné megint minden reggelét a kedvenc kávéházában, ahol a pincér hozná neki a szokásosat – vaníliakrémes péksüteményt tűzforró feketekávéval –, miközben kényelmesen hátradőlve elolvashatná a reggeli napilapot, amin még érződik a nyomda illata. Ha pedig nem tudna valamit a tárcaíró vagy elbizonytalanodna a tudásában, megnézné a Magyar Nagylexikon tizenkilenc kötetének valamelyikében. És ekkor arra gondolt a tárcaíró, okulva a sci-fiben látottakon, hogy mégiscsak megtartja a Magyar Nagylexikon sorozatát. Lehet, hogy szükség lesz még rá.