Nyugtalanító, talányos Türelem

A Versum-könyvek sorozatban nemrégiben megjelent Tor Ulven Türelem című kötete.

Ha az volna a kérdés, kik a kortárs norvég irodalom élvonalbeli képviselői, a magyar olvasók jó része a Harcom című önéletrajzi sorozatával rangot szerzett KOK (vagyis Karl Ove Knausgård) nevét vágná rá. A populárisabb műfajok kedvelői pedig Jo Nesbøt említenék, a pszichopatákat hajszoló, de a maga démonaival is rendre megküzdő zsaru, Harry Hole eseteit bemutató krimijei miatt. Ha viszont kimondottan a poézisről volna szó, talán a legmegrögzöttebb, legszenvedélyesebb versfogyasztók is széttárták volna a kezeiket – legalábbis eddig, mert a Versum-könyvek sorozatban nemrégiben megjelent Tor Ulven Türelem című kötete.

A szerző portréja – a kötetben szereplő utószó, valamint az interneten fellelhető, norvég és angol nyelvű anyagok alapján – így vázolható fel: erősen visszahúzódó természete miatt viszolygott a nyilvánosságtól, ezért ritkán mozdult ki az Oslo külvárosában álló családi házból, amelyben a szüleivel együtt lakott. A nyolcvanas éveket úgyszólván bezárkózva, modern remeteként töltötte a falak között.

Pályafutása során mindössze egyetlen interjút adott, és amikor 1993-ban elnyerte az egyik legfontosabb skandináv irodalmi díjat, mást küldött maga helyett, hogy olvassa fel az alkalomra írott beszédét. 1995. május 18-án – negyvenkettedik évében – öngyilkosságot követett el. (Szembeötlő, hogy tettét a május 17-i nemzeti ünnep, a Syttende Mai után vitte véghez. A norvégok ekkor arra emlékeznek, hogy eleik 1814-ben e napon fogadták el az alkotmányt.)

A Türelem című versgyűjtemény borítója

Ulven 1977-ben megjelent első kötetén még érződik a francia szürrealisták – elsősorban André Breton – hatása. A lírai munkásságának csúcsát jelentő – eredetileg ’87-ben napvilágot látott – Türelem (Det tålmodige) című kötetében azonban már összetéveszthetetlenül egyedi hangot üt meg. E terjedelmesnek éppen nem mondható – és immár magyarul is olvasható – versgyűjteménnyel vált a norvég irodalom megkerülhetetlen szerzőjévé, hivatkozási ponttá, az utána színre lépő, fiatalabb alkotók fontos inspirációs forrásává.

Ha líráját egyetlen szóval kellene jellemeznünk, azt mondhatnánk rá: enigmatikus. Versei általában rövidek és cím nélküliek. Erős képek, szokatlan képzettársítások jellemzik őket, régen letűnt korok archaikus, mitikus-misztikus hangulatát árasztják; az emberek és az állatok világa gyakran felcserélődik bennük, az épített környezet pusztulását, a civilizáció hanyatlását csak a természet életereje ellensúlyozza.

Amint arra Anemari Neple a doktori disszertációjában rámutat: e versek befogadása során az olvasó elérheti a nyelv és a gondolat kifejezési lehetőségeinek legtávolabbi vidékét, hiszen Ulven költészete végső soron a megismerés határait feszegeti.

És ha már a nyelv: a Türelem szerkesztője és fordítója, Vajna Ádám – már említett utószavában – rámutat: a cím magyar változatából „elvész egy fontos jelentéstöbblet. A norvég eredetit ugyanis szó szerint »A türelmes«-nek kellene fordítani, viszont a »det« névmás használata azt implikálja, hogy ami türelmes, az nem egy személy, hanem egy meghatározatlan valami. Ahogy Ulven fogalmaz […]: a »kövek, a sírkövek a türelmesek. Nem a gyászmenet.«”

Így vagy úgy, Ulven költeményeinek hangulata rátelepszik az olvasóra, és nem távozik tőle egykönnyen.

„Állnak / és várnak. // Fejük / kigörgetve / a napfogyatkozásokból. // Csuklyás / köpenyben, / belső szervek nélkül. // Állnak és várnak. // Arra, / hogy / szétmállasz”, fogalmaz a két kelta kőszoborról szóló versében. Másutt pedig ezt tárja elénk: „A mocsarak vaskori királya / évről évre kicsit jobban // kinyújtja a nyakát. / A vándormadár vékonyságú / erővonalak // visszatérnek / a naphoz. // De a moha alatt / sírgödörnyi trón. // Nyugodni // és uralkodni.”

És vajon hogyan hatnak ránk e pár szóból álló művek?

„Nevetnek // rajtunk, / mikor kiássuk őket.”

„Kaparászik / a felismerhetetlen // az ajtókon. / A tányéron. Lakmározik.”

A Türelem voltaképpen olyan túrára visz, amelyet az olvasó a szilárd kapaszkodók (a kézenfekvő jelentés, a könnyen detektálható alkotói üzenet) hiányában eleinte kevéssé kényelmesnek talál majd. Ám minél több időt tölt e hol felzaklató, hol lehangoló – szorongás szabdalta, borúlátástól nehézzé tett – terepen, annál inkább rálel a maga ösvényeire. Úgyhogy fokozatosan kinyílik körülötte a táj, végül rabul ejti e sajátságos, máshoz nehezen hasonlítható költői világ. Rálel a fundamentumaira, megtapasztalja komor, nyugtalanító szépségét, élete megszokott kulisszái közé visszatérve pedig azon kapja magát, hogy gyakran gondol rá.

Vagyis az út, amelyre kezdetben oly nehezen szánta rá magát, utóbb élete egyik legemlékezetesebbjének bizonyulhat!

Tor Ulven: Türelem. 21. század kiadó, Budapest, 2020.