A Politikai Bizottság és a könnyűzene

A minden hatalmat összpontosító MSZMP legfelsőbb vezetésében, a Politikai Bizottságban (PB) 1966-ban még élénken élt a tíz évvel korábbi forradalom és szabadságharc emléke, ezért mintegy figyelemelterelésként előszeretettel nyúltak a szórakoztatóipar vívmányaihoz. Ezek közül a Magyar Televízió (MTV) volt az, amely az újdonság erejével hatott, emiatt nagy potenciált érzett benne a PB. A testület tagjai között javarészt minimum erkölcsi értelemben vett gyilkosok ültek, mégis ők voltak azok, akik döntöttek arról ötvenöt éve, hogy engedélyezik a Táncdalfesztivált, de előtte biztos, ami biztos, véleményekbe csomagolt egyértelmű utasításokat adtak a műsor majdani szerkesztőinek és rendezőjének.

Erkel Színház, a Táncdalfesztivál döntője, Harangozó Teri. Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

Hogy az MSZMP PB ülésén 1966-ban a Magyar Televízió tevékenységét érdemben is megvitathassák és értékelhessék, az ehhez szükséges információkat a minisztereket is a sorai között tudó Agitációs és Propagandabizottság jelentéseire volt szükség. Ez a grémium kifejezetten a PB-ülés előkészítésének célzatával a Táncdalfesztivált jóval megelőzően, már 1966. május 6-án értékelte a Magyar Televízió munkáját, amelynek tartalmát írott formában elküldték a Politikai Bizottságnak.

A jelentésben jócskán akadt negatív jelző, nehezményezően megállapították, hogy a tömegszórakoztató műsoroknak nem lett volna szabad káros világnézeti, politikai tendenciákat közvetíteni. Ugyanakkor felhozták, hogy a tánczenés televíziós műsorokat egyre nagyobb odafigyeléssel állították össze, amelynek során javult a szórakoztatás színvonala.

Ha megnézzük, hogy mit érthettek káros ideológiájú műsorok alatt, akkor nem kellett messzire menni a könnyűzene területén sem, mert egyértelmű volt, hogy a nyugati, imperialista muzsika is ebbe a kategóriába esett. Még a legfőbb hatalombirtokosok sem egyeztek meg azonban abban, hogy vajon a francia sanzonból végül is mennyit szabad adni a magyar népnek. 1966-ban mindenesetre szerepelt a televíziós repertoáron többek között Charles Trenet is, aki akkoriban volt a csúcson mint francia sanzonénekes és zeneszerző, a műfaj egyik legjelentősebb képviselőjeként. Ugyanígy késő esti időpontban ugyan, de közvetítették az Eurovízió táncdalfesztiválját, amelyen 1966-ban 18 ország vett részt, s a sok nyugati állam közül mintegy kakukktojásként Jugoszlávia is szerepelt.

Erkel Színház. A szocialista országok nemzetközi táncdalversenyének magyar fordulója. Előtérben jobb szélen a magyar színeket képviselő Bencze Márta és Koós János
Fotó: Fortepan/Bojár Sándor

Nem tetszhetett ez mindenkinek a PB tagjainak sorában sem, az ő kulturális és ifjúságpolitikai elvárásaiknak a kielégítésére tettek bele olyan műsorokat is az MTV programjába, mint az 500 ifjúsági klubot! című adássorozat, amely a szocialista embereszménynek megfelelő ifjúsági klubok bemutatását tűzte ki célul, melynek során egyebek mellett azt is boncolgatták, milyen módon lehet megteremteni egy-egy klub működésének az anyagi fedezetét. Ma már erre is tudjuk a választ: az állami dotáció mellett az egyik legnagyobb bevételi forrása ezeknek az intézményeknek a könnyűzenei koncertek rendezése lett, hiszen csak a mesterségesen alacsonyan tartott, az Országos Rendező Iroda által meghatározott gázsikat kellett kifizetniük a zenészeknek, a fennmaradó részt, miután a megfelelő adókat befizették, fordíthatták a pártállami elvárásoknak jobban megfelelő tevékenységekre, így bélyeg- vagy fotószakkörre, netán rendezhettek belőle egy jó kis Ki tud többet a Szovjetunióról? című versenyt.

Erkel Színház, az 1967-es Táncdalfesztivál gálaestje, Gigliola Cinquetti olasz énekesnő
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

Nem véletlenül tárgyalta a PB 1966-ban ennyire körültekintően a televíziós szórakoztató műsorokat:

meg kellett találni a Táncdalfesztiválok számára a megfelelő kereteket, azt, hogyan tudnak végigmenni azon a keskeny úton, amelyen nem sértik meg a szocialista erkölcsöt, de mégis szórakoztatóak tudnak lenni.

Ekkorra már a zeneszámok döntő többségét kiválasztották, amelyek kirostálásában nem véletlenül a Táncdal- és Sanzonbizottságnak szánták a döntő szerepet, ugyanakkor mégsem volt mindegy, milyen miliőben, a rendezőket és a szerkesztőket hogyan instruálva jelenítik meg a műsort, amelyet értelemszerűen a Nagy Testvér is megfigyelt. Az Agitációs és Propagandabizottság botcsinálta közvélemény-kutatásokon is alapuló tapasztalatai aztán a PB tagjait felszólalásra késztették.

A műsorszerkesztéssel kapcsolatban a PB leszögezte, hogy semmiféle politikai engedményt nem szabad adniuk ezen a téren sem a szerkesztőknek.

Az 1965-ben a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) elnökeként nyugdíjba vonult, ennek ellenére akkor még mégis PB-tag Somogyi Miklós (akit majd csak 1966 decemberében távolítottak el a legfelsőbb vezető testületből) a Táncdalfesztiválok bizonyos szempontból előzményének tekinthető Ki mit tud? vetélkedőkkel kapcsolatban megjegyezte, hogy ezek sokat jelentettek az ifjúság művészeti nevelése szempontjából, de ellenvetésként felhozta, hogy szerinte tíz énekszám közül nyolc idegen nyelven hangzott el, ami nem volt helyes. Valószínűleg itt angol és olasz, esetleg francia nyelvű előadásokra gondolt, amivel kapcsolatban Orbán László (aki nem volt PB-tag, csak mint meghívott vendég vett részt az ülésen, mivel ő volt az MSZMP KB Agitációs és Propagandaosztályának vezetője, máskülönben már a Rákosi-rendszerben oktatásügyi miniszterhelyettes volt, majd a Kádár-érában még kulturális miniszter is lett 1974 és 1976 között) megjegyezte, hogy már feltételül szabták a fellépők számára a magyar nyelvű éneklést.

A hazai zeneipar védelme szempontjából tehát hasznos volt a harcos internacionalista szellem, mert amíg a nyugati számokat igyekezett kiutálni a médiából, addig ugyanazzal a mozdulattal a magyar nyelvű zenéknek adott nagyobb teret.

Persze ez csak szerencsés egybeesés volt, ne legyünk jóhiszeműek, Kádárék nem a magyar zenét akarták ápolni, hanem az angolszász muzsikát akarták kiirtani a közéletből, és ha már két rossz közül kellett választaniuk, inkább a magyar dalok preferálása mellett tették le a garast. Az ifjúsági műsorokkal kapcsolatban – amilyenné részben a Táncdalfesztivál is vált a fiatalok hatalmas rajongótáborainak megmozdulásai miatt – a PB határozatban kimondta, hogy azokban a szórakoztató jellegük mellett meg kellett erősíteni a politikai arculatot. Arról azonban már nem szólt a fáma, hogy egy-egy beatszámban hogyan akarták erősíteni a proletár öntudatot (aztán erre majd kínos megoldásként találták ki a pol-beat fesztiválokat, bár ne tették volna).

Erkel Színház, az 1968-as Táncdalfesztivál döntője, Korda György
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

A tömegszórakoztatással összefüggésben viszont a PB tagjai megjegyezték, hogy meglehetősen problémás területet jelentett a pártnak, mivel ennek volt a legvegyesebb társadalmi összetételű a nézőközönsége, és itt kapott lábra – ahogy fogalmaztak – az olcsó sikerre törekvés. Nem kicsit tévedve ide sorolták a könnyűzene összességét, így az igényes darabokat előadó dzsesszzenét is, ami minden volt, csak igénytelen nem. De bizony még a táncos lokálokban is találhattunk Európa-szintű produkciókat, nem véletlenül hívták meg sorra a kádári időkben a magyar zenészeket, énekeseket az ilyen szórakozóhelyekre fellépni. A Politikai Bizottság szigorú urai némiképp erre éreztek rá, amikor a tánczenében sikerként könyvelték el, hogy igényesebben válogatták össze a repertoárt a különböző fellépési helyeken, a szórakoztatva nevelés elvét szem előtt tartva, ami minden bizonnyal a szocialista országokból származó zenék beépítését is jelentette. További célkitűzésként a könnyűzenei választék bővítését szorgalmazták, amelynek megvalósítása nem kis részben az 1966-os első Táncdalfesztivál hőseire várt, hiszen a nagy verseny után őket hívták országjáró turnékra és vidéki haknikra egyaránt.