Aczél György és a szórakoztatóipari kedvezmények

A hazai történelmi emlékezet és közbeszéd úgy tartja számon az 1968–1972 közötti időszakot, mint a proletárdiktatúra lassú és óvatos nyitási politikájának megnyilvánulását. Több tekintetben tényleg megvalósulni látszott némi engedményre való hajlandóság a hatalom részéről, leginkább a gazdasági életben, annak érdekében, hogy ne azonnal menjen csődbe az ország, de a szórakoztatóiparban Aczél György nem túl sok kedvezményt helyezett kilátásba. Éppen ötvenöt éve, 1966-ban mondott beszédet a Magyar Zeneművészek Szövetségében, nem hagyva kétséget afelől, hogy a könnyűzenészeknek még nem jött el a Kánaán. Ha rajta múlt volna, soha nem jön el.

Omega együttes, 1976 Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

A „három T” jól bevált rendszere ekkor már egy évtizede olajozottan működött, olyannyira, hogy néha az érintett zenészek is kapkodták a fejüket, ők vajon hova tartoznak. Ennyi év távlatából Kóbor János, az Omega frontembere kétségbe vonja, hogy őket valaha is beskatulyázta volna egyik vagy másik kasztba a Kádár-rendszer; szerinte ők istenigazából egyikbe sem voltak egyértelműen besorolhatók. A helyzetet némiképp bonyolítja, hogy 1966-ban, szó szerint, még senki nem ejtette ki a száján a „három T” elvét hivatalos formában, azt majd csak 1968. április 1-jén teszi meg Aczél György saját elvtársai körében, a Politikai Akadémián. Aczél György 1966 tavaszán azonban mégis ennek az önnön maga által meghatározott keretrendszernek megfelelően nyilatkozott a Magyar Zeneművészek Szövetségének ülésén, amikor beszédében előrevetítette: az új gazdasági mechanizmusban el kell majd határolni a szórakoztató műfajt az igazi művészetektől. (Igaz, hogy az új gazdasági mechanizmust csak 1968. január 1-jén vezették be Magyarországon, de elindításáról az MSZMP legmagasabb fórumain már végső döntés született 1966-ban.) Utasítása szerint a könnyűzenét csak tűrni kellett, de csak akkor, ha az nem szegődik az államszocializmust fellazítani szándékozó politika csapatához, ellenkező esetben természetesen be kellett tiltani az ilyen gondolatokat képviselő zenészeket.

A frontembere szerint az Omegát nem skatulyázta be egyik vagy másik kasztba a Kádár-rendszer
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

Azt, hogy a szilencium pontosan mit tartalmazzon és meddig tartson, az élvonalbeli zenészek esetében személyesen Aczél György döntötte el. Az álszent kegygazdálkodás részét képezte az is, hogy amikor a letiltás megszűnt, mintegy a megkegyelmezési procedúra részeként, behívatta magához a zenekarvezetőt. Így tett Illés Lajossal is, aki öltöny-nyakkendőbe vágta magát, amikor hívatták, és bement a „főnökhöz”, hogy megtudhassa, letelt az egyéves kényszerszünetük. Aczél György igazi autodidakta sznobként – aki persze igyekezett magát kiművelni a saját szakterületén, és ez nem esett nehezére, mivel érdekelte is a téma, hiszen korábban színészi ambíciókat is dédelgetett – a magasművészethez a zenén belül csak a komolyzenét és a népzenét sorolta, már az operettek sem voltak annyira az ínyére. Az általa nagyra tartott komolyzeneszerzőket éppen ezért jelentős támogatásra is méltónak tartotta, és amit ő mondott, az ezen a szakterületen úgy is volt, a pártállam más „szakértő” korifeusai nemigen ágáltak a döntései ellen. Azért a nagy támogatás a komolyzenei életben érdekes módon néha nehézségekbe ütközött. Kodály Zoltán közismerten nem volt a kommunista rezsim feltétlen híve, zsenialitása miatt azonban mégis hagyták tevékenykedni és kibontakozni. A hatvanas években mégis előfordult az első számú hazai zeneszerzővel, hogy a rendszer által biztosított, a Galyatetőn lévő kétszobás üdülő fenntartási költségeinek térítését visszautasította, és úgy döntött, hogy ezentúl ő fizeti a rezsit.

Zeneakadémia, Nagyterem. A díszpáholyban Kodály Zoltán a 83. születésnapja alkalmából rendezett ünnepi hangversenyen. Balra Dmitrij Sosztakovics orosz zeneszerző. – Kodály Zoltán nem volt a rezsim híve, többször borsot tört a kommunisták orra alá
Fotó: Fortepan/Bojár Sándor

Ez egyfajta jelzés volt a hatalomnak, hogy ugyan támogathatják őt, de ne nézzék gyereknek vagy koloncnak a rendszer nyakán, mert ki tudja fizetni azokat a kiadásokat, melyek őt terhelik. Ez a fajta függetlenedési szándék persze nem tetszett a Művelődésügyi Minisztérium zene- és táncművészeti főosztálya vezetőjének, Barna Andrásnénak (Biszku Béláné barátnőjének), de már nem tudott semmit sem tenni, mert „Kodály tanár úr” – ahogy ő nevezte a híres zeneszerzőt és professzort – már rendezte is a számlákat, valamint – kihagyva a minisztériumot – közölte az üdülő fenntartójával, hogy a továbbiakban is ő rendezi majd a számlákat. Más alkalommal is kitért Kodály Zoltán a rendszer garasoskodásai elől. Amikor 1963-ban gondot jelentett az, hogy kettőnél több szakértőt küldjenek egy izraeli zenei kongresszusra, felajánlotta a művelődésügyi tárcának, hogy saját zsebből fizeti a többiek kiutazását, szállását és ellátását. Erre már felhorkant Barnáné, és feletteseinek azonnal jelezte egy házi feljegyzésben, hogy az efféle nagyvonalú gesztusokra semmi szükség nincs, még ha a minisztérium anyagi korlátai végesek is.

Az akkor már megcsontosodni látszó kultúrpolitikai elvi útmutatások gyakorlati megvalósulását taglalta a Magyar Zeneművészek Szövetsége, amikor Aczél György látogatása után a fellazítási politikáról készített jelentést 1966-ban az MSZMP KB tudományos, közoktatási és kulturális osztályának. A fellazításnak szerintük két tényező miatt volt komoly befolyása: a megnövekedett nyugati kapcsolatok és a magyar zenei intézmények nemtörődömsége miatt. Valóban, a hatvanas évek közepén az 1956-os emigránsok már küldhettek haza leveleket, sőt pénzt, és a Fenyő Miklós által megénekelt IKKA-csomagokat is. Jöhettek tehát a nyugati lemezek – már amiket a vámosok nem koboztak el vagy raktak félre maguknak –, de cseles úton még kőkemény valutát is elrejthettek a küldeményekben. Szörényi Levente is úgy vette az első elektromos gitárját a magyar rocktörténeti hagyományok szerint, hogy egy csomagban küldött kabát belső bélésébe varrták a bankókat, amiből már kijött egy jó minőségű hangszer.

A Tüköry utca 4. számú sarokház Széchenyi utcai oldala. IKKA (IBUSZ Külföldi Kereskedelmi Akció) bolt.
Fotó: Fortepan/Magyar Rendőr

A zeneművész-szövetség jelentése úgy látta, hogy a támogatás és a tűrés határai egybemosódtak, annak ellenére, hogy az MSZMP IX. kongresszusa erről a részletezés szándékával nyilatkozott, a tiltás kategóriája pedig egyáltalán nem jelent meg, amivel a kulturális politikát egyenesen gyengének minősítette. Ezeket a megállapításokat a könnyűzenére is értették, és élő problémaként említették – ami műfajra való tekintet nélkül igaz volt minden zenészre –, hogy az előadóművészek inkább Nyugaton szerettek fellépni, mert ott valutában fizették őket. Ezzel összefüggésben az impresszálás gondjaira is felhívták a figyelmet, mert az volt a bajuk, hogy a szocialista eszméknek nem megfelelő műfajokat részesítették előnyben külföldön, ami a művelődéspolitika határmezsgyéinek tisztázatlanságából fakadt. Azt is megjegyezte a jelentés, hogy a magyar zenei közéletnek kifejezetten hasznára vált a vasfüggöny léte, mert így „a káros nyugati hatások” legalább egy részét meg tudták szűrni. Persze ez csak a kommunisták olvasata volt, a demokratáké pedig ezzel szemben az, hogy ezáltal magyar emberek millióitól vették el a szabad kulturálódás és művelődés lehetőségét – szerencsére nem örökre.

Hallgassák meg Fenyő Miklós (akinek „megvolt Amerika, amíg másnak csak az IKKA) Raktárkoncerjéből a Made in Hungaria című számot:

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=HeCkGOuYKI0[/embed]