„A kispolgári giccset nem szabad terjeszteni”

„Semmifajta közönségigény kielégítése nem adhat felmentést az általános műsorpolitikai célkitűzések alól. A kispolgári giccset, amely nyíltan vagy burkoltan jelentkezik a műsorban, nem szabad terjeszteni” – áll a közvetlenül az MSZMP KB agitációs és propagandaosztályának irányítása alatt álló Magyar Rádió és Televízió (MRTV) 1971-es ülésének jegyzőkönyvében a táncdalfesztiválok addigi tapasztalatáról. Hogy mennyire szoros volt a pártállami felügyelet, azt bizonyítja, hogy Magyarország egyetlen legális elektronikus médiumának azon nyomban el kellett küldenie a pártközpont tudományos, közoktatási és kulturális osztályának az intézmény közművelődési szerepéről tartott ülésének az anyagát. Persze a legfelső pártvezetés ezzel párhuzamosan az állambiztonságtól is beszerezte az információkat.

Fotó: Fortepan/Rádió és Televízió Újság

A jelentésből jól kitűnik, hogy a Magyar Rádió és Televízió nem dugta homokba a fejét, elismerte, hogy a közönségnek vannak szórakozási igényei, de azok kielégítését szerintük az addiginál magasabb színvonalon kell ellátni, és ez „az MRTV fontos és nem lebecsülhető feladata”. Ahogy fogalmaztak:

„Tudomásul kell vennünk, hogy a szórakoztatás és a művészet két külön fogalom. […] A szórakoztatás tehát nem cél, hanem eszköz, amely hibái és eltévelyedései ellenére is alkalmas arra, hogy széles néprétegek előtt megnyissa a művelődés útját.”

Ekkor tehát még élt az illúzió a hatalomban – vagy csak saját magukat is áltatták –, hogy a könnyedebb műfajok idővel kiérlelhetik az emberekben a „magaskultúra” iránti vágyat. A későbbiekben azonban kiderült, hogy ez hiú ábránd, a munkás- és a parasztfiatalok nem kezdtek tömegesen komolyzenei koncertekre járni, hanem megmaradtak Gedeon bácsinál és a Gyöngyhajú lánynál. A másik vissza-visszatérő motívum a pártállami iratokban az az érvelés, miszerint nem baj, ha a társadalom széles tömegei szórakoznak, mert ez is csak arra jó, hogy regenerálódjanak, és másnap szívesebben menjenek a gyárba dolgozni, hovatovább a termelékenységre is jótékony hatással van, ha az emberek kellőképpen „kiszórakozzák magukat”.

Az MRTV beszámolójában írtak röviden többek között a könnyűzenei tevékenységükről is: „A zenei életről a kialakult műsorformák segítségével elsősorban a rádió nyújt sokat: az Új zenei újságban, a Könnyűzenei híradóban és az egyedi műsorokban a komoly- és könnyűzenei élet egész keresztmetszete megtalálható. […] egészen nyilvánvaló, hogy az emberek szórakozásuknak, felüdülésüknek, pihenésüknek jelentős részét a következő években is ezeknél az eszközöknél keresik. Az egyik legfontosabb feladat, hogy olyan zenei […] műsorokkal, játékokkal stb. javítsuk a kínálatot, amelyek tartalmilag és formailag igényesek, ízlést fejlesztőek.” Azt azonban, hogy mit értettek igényesség és ízlésfejlesztés alatt, nem részletezték. Ismerve azonban a kádári–aczéli kultúrpolitika fő sajátosságait, nem nehéz kitalálni, hogy azoknak a vélt és valós elvárásoknak kívánt megfelelni az MRTV, amelyeket a korábbiakban is tapasztalt a hatalom részéről. Azok a „külvárosi” zenekarok – mások mellett a Liversing, a Dogs, a Sakk-Matt, a Tűzkerék és a Gesarol –, amelyek ugyan komoly rajongótáborral rendelkeztek, de nem nyilvánították őket szalonképesnek, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján sem kerülhettek képernyőre, de a rádió adásaiba sem.

Ritka pillanat: a Liversing együttes egy 1965-ös tévéműsorban
Fotó: Fortepan/Rádió és Televízió Újság

A hangvételüket túl nyersnek, „drukkerhadaikat” túl vadnak ítélték, emiatt kénytelen-kelletlen száműzetésbe kellett vonulniuk, és leginkább a második nyilvánosságban, azaz a klubjaikban és a koncertjeiken vigasztalódhattak. Vagy ott sem, hiszen nem egy esetben a klubvezetők is nemkívánatosnak minősítették őket – így kellett távoznia a Gesarolnak a II. kerületi Kapás utcai tánciskolából is, mert nem azokat a sztenderdeket játszották, amelyeket elvártak volna tőlük. (Érdekesség, hogy ezen a címen, ebben az épületben a mai napig – a pandémiától természetesen eltekintve – működik ez a klub).

A pártközpont instrukciói alapján aztán az 1956-os tevékenysége miatt kompromittálódott, de rövidesen rehabilitált, 1971-ben még a Valóság című lap munkatársaként, rá egy évre a Népművelési Intézet igazgatójaként tevékenykedő Vitányi Ivánnal, a Könnyű műfaj című, 1965-ben megjelent kötet szerzőjével házi tanulmányt írattak, amelyet az MRTV elnökségének 1971 augusztusára készített el a Magyar Rádió könnyűzenei műsorairól. A szerző a mintegy két és fél millió rádió-előfizetőnek sugárzott adásokat szinte áttekinthetetlenül széles szövevénynek nevezve azon elmélkedett, hogy mit lehet könnyűzenének nevezni, és arra a következtetésre jutott, hogy legtöbbször ízlés dolga ezt eldönteni. Ez a megállapítás annak fényében különös, hogy a kulturális hatalom a lehető legtágabban értelmezte ezt a kategóriát, így egyebek mellett az operett és a népdal is ide tartozott, ami manapság már anakronizmusként értékelhető. További kérdésként vetette fel Vitányi Iván, hogy az egyes stílusok közötti arányt igen nehéz volt meghatározni a rádió műsorstruktúráján belül, ugyanis az ezek közötti határok elmosódtak.

Vitányi Iván (középen) házi tanulmányt írt a Magyar Rádió könnyűzenei műsorairól
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

Példaként hozta fel erre, hogy a tánczenéhez sorolták a hagyományos slágereken kívül a beatet és a dzsesszt is, holott a háromnak nem sok köze volt egymáshoz, az pedig az utókor szemszögéből valóban nonszensz, hogy amikor akkoriban tánczenéről beszélt valaki a hatalombirtokosok közül vagy a médiában, akkor gondolhatott a beatre is. Az Illés zenekar éppen ezért tiltakozásképpen maradt távol az 1967-es második Táncdalfesztiváltól, mert nem akarták, hogy egybemossák a beatet a hagyományos tánczenével.

A Magyar Rádió könnyűzenei felhozatalát értékelve Vitányi Iván megállapította: „[…] a rádió úgy látszik minél gazdagabb »étlapot« kíván nyújtani, a felsorolt műfajok mindegyike szerepel műsoraiban. (A tanulmányban a szerző előzőleg felsorolta, hogyan lehetne kategorizálni az egyes könnyűzenei műfajokat keletkezésük ideje, nemzetisége és természetesen stílusa alapján. – a szerk.) Szűkkeblűségnek, doktrinerségnek nincs nyoma, a zenei adások – nagyon helyesen – minden jogos igényt ki kívánnak elégíteni. A magyar nóta rajongója éppúgy kapja meg a magáét, mint a jazzkedvelő, a slágerbolond vagy a beathívő. Ennek a célkitűzésnek a helyességét nem lehet eléggé aláhúzni.

Ha egyik-másik műfaj nem is nyújt magas esztétikai értéket, egyik sem jelent közvetlen veszedelmet a népi demokráciára (sic!) vagy a szocialista építésre nézve, a korlátozás tehát sokkal ártalmasabb lenne a kielégítésnél.

[…] Ami bekerül a rádióműsorba, az [kevés kivétellel] már mindig elér bizonyos nívót. Vagyis a rádió nemcsak minden zenehallgatónak meg akarja adni, amit kíván, de lehetőség szerint minden műfajból a legjobbat igyekszik kiválasztani. Ez az igyekezet határozottan érezhető – persze azzal a »tűréssel«, amit egy ekkora zeneszolgáltató üzem esetében mindig számításba kell vennünk.” A rádió tehát a háttérzene szolgáltatására nagy hangsúlyt helyezett a könnyűzene számos ágának segítségével, de a „három T” (támogat–tűr–tilt) elvét mindig szem előtt tartotta, és azt sokszor szigorúbban értelmezte, mint a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat, aminek az a magyarázata, hogy a rádióműsorok nagyságrenddel több emberhez jutottak el, mint a lemezek. A korabeli hatalomtechnikai és kultúrpolitikai megfontolásokból következett tehát, hogy többeket nem engedtek a nagyobb nyilvánosság elé. Ezt tehették úgy, hogy nem is vettek róluk tudomást, és akkor nem is készítettek velük felvételeket, de úgy is, hogy ugyan rögzítettek egy-két dalt velük, de azt követően nagyon ritkán, vagy egyáltalán nem játszották azokat a rádióban.