Aki pódiumra lép, attól elvárja a közönség, hogy lenyűgözze

Tessék a szöveggel tisztességesen bánni, a dal kövesse a szöveget, a hangsúlyoknak megfelelően. Továbbá legyen érthető a szövegmondás is, a szóvégeket pedig ne nyeljük le.

A prozódiára és a mozgásra is oda kell figyelni Fotó: Fortepan/Bauer Sándor

Nem mondhatom magam nagy tévénézőnek, de hát a család miatt még egy ilyen szószátyár dobozt is megtűr az ember, ahol nagyjából három nyelven özönlenek a műsorok. Néha szembenézek egy-egy képpel vagy meghallok egy-egy szófoszlányt, de nem nagyon ejtenek rabul a felcsillantott tartalmak.

Egyvalami mégis megütötte a fülemet a közelmúltban, mégpedig A dal verseny kapcsán, amikor az egyik zsűritag kérte az énekest, hogy a magyar akcentusnak megfelelően írjanak dalokat és jobban figyeljenek a prozódiára.

– Ez az! – kurjantottam fel a nappaliban, amire mindenki felkapta a fejét. – Végre valaki nyilvánosan is szóvá teszi, hogy némi baj van – illetve remélem, mostantól ez megváltozik – a magyar könnyűzenével.

Olyan ordináré könnyűzenei nyelvezet alakult ki, olyan nyelvromlás, amihez hasonlót el sem tudtam képzelni. A rövid szótagokat megnyújtják, a hosszúakat megkurtítják, mintha nem is magyarul szólna a nóta.

Aki pódiumra lép, attól elvárja a közönsége, hogy lenyűgözze (képünk illusztráció)
Fotó: Fortepan/Bauer Sándor

Ezért anno már a Himnusz zeneszerzője is neheztelt. Van erről egy anekdota is, amit Jókai jegyzett le. A nagy mesélő szerint Erkelt a hideg rázta, miközben hallgatta törzshelyük zongorájánál a kortársai zeneszerzési kísérleteit a Kölcsey-sorokra, amivel a Himnusz megírásának pályázatára készültek. Erkel is kifejtette, hogy a hosszú magánhangzóra vagy mássalhangzókra hosszú zenei hangsúlyt kell kreálni, rövidre pedig csakis rövidet.

Egyébként megemlítem, hogy azért szoktam le az autóban való rádiózásról, mert nem bírtam hallgatni a kicsavart, idegenül hangzó magyar popzenét, amivel a rádiók traktáltak.

Egy dalban ugyanolyan fontos a szöveg, mint a zene. Tessék a szöveggel tisztességesen bánni, a dal kövesse a szöveget, a hangsúlyoknak megfelelően. Továbbá legyen érthető a szövegmondás is, a szóvégeket pedig ne nyeljük le.

Azért áll valaki a színpadra és azért beszél hozzánk a dalon keresztül, hogy megértsük és felfogjuk azt, amit közölni akar. Minden szó érthető kell hogy legyen. Mert ha valami kimarad, elveszítjük az érdeklődésünket, mivel nem jön át jól a tartalom.

Jól tanácsolják ilyenformán A dal zsűritagjai, amikor azt mondják, hogy ne féljenek a versenyzők segítséget kérni olyanoktól, akik valóban értenek a zeneszerzéshez, az énekléshez és a színpadi megjelenítéshez.

A mozgásra is oda kellene figyelni. Mert aki pódiumra lép, attól elvárja a közönség, hogy lenyűgözze. Aki nem tudja uralni a színpadot és a nézőket, annak élvezhetetlen a produkciója. Mikor lötyögő szereplőt látok a színpadon, megsajnálom. Csak arra tudok gondolni, hogy szegényke nem tudja, merre lépjen. Lábatlankodik előttem, s még elvárja, hogy nézzem. A karjaival csápoló énekes felidegesít. Nem kötelező a légben a karjainkat ok nélkül emelgetni, ujjacskáinkkal pedig ködöt szurkálni. Ne mutogassunk magunkra, ha rólunk van szó, és a szívünkre se tegyük a kezünket, ha fáj. A nézőnek elég a fájdalom, és tudja, hol a szívünk, nem kell ezt imitálni. Aki nem tud organikusan mozogni, az tanuljon meg, vagy inkább üljön le egy székre.

A mozgás ugyanúgy része a színpadi létnek, mint a beszéd. Ez pedig az énekesekre is érvényes, nem csak a színészekre. Mindenkire, aki pulpitusra vágyakozik, aki ki akar emelkedni a többiek közül és hatni akar rájuk.

(A szerző színművész)