visszafelé folyik a víz a zenével.
Összetanakodnak muzsikus legények,
zendül a zengő múltmaradék,
határon átszáll a szerelem,
rabének, a dallamos hagyaték.”
Arról a dalról, ami legjobban a szívemhez nőtt tőle, különös módon nem is tudtam sokáig, hogy az övé. Volt egy időszak, az ezredforduló környékén, hogy bármerre jártam (úgy látszik, jó társaságokba jártam), ahol valakinél gitár volt, a Hajnali ének mindig előkerült. És mindenki ismerte. Ha a címéről nem is, az első strófáról mindenkinek eszébe fog jutni:
„Elkártyáztam a gyönge szívem,
Suhogasd le a szoknyád, hajnal!
Pálinkát lehelek rád szelíden,
megháglak nehezen, halkan.”
Amennyire emlékszem, tévesen Szergej Jeszenyinnek tulajdonítottuk a verset, pedig Hell István írta – igaz, hogy Jeszenyinnek ajánlva. Egy szó, mint száz: a Hajnali ének pont ugyanolyan utat járt be, mint a népdalok. Most visszahallgattam az eredeti Dinnyés-felvételt. Szinte döbbenetes, hogy minden tábortűz mellett, minden házibuliban, minden vízparti „hajnalozáskor” ugyanazzal az akkordmenettel és intonációval énekeltük (persze harsányabbul és otrombábban), mint ő évtizedekkel azelőtt.
Isten nyugtassa Dinnyés Józsefet. És énekeljük dalait, amíg csak képesek vagyunk magyarul énekelni.
„Ez a csont-pufogás, ez a hanti-rege
hitemet hirdeti híven,
kataton bálvány, légy fekete,
hiszen elkártyáztam a szívem.”
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!