Álomképét a napfényben kereste

Vajon Dinnyés József dalai meddig fognak még visszhangozni lelkünkben? Életműve amilyen hatalmas, olyan szerteágazó.

20200923 Budapest Riport: Dinnyés József zeneszerző. Fotó: Havran Zoltán (HZ) Magyar Nemzet Fotó: Havran Zoltán

A cím a március 15-én elhunyt Dinnyés József Esti ember című dalából való. Az esti ember, a fáradt arcú, kóbor lélek, aki egy álom rabja lett, aki a világot kutatta, és éneke többé nem hallatszik, csak a lépte visszhangzik… Vajon Dinnyés dalai meddig fognak még visszhangozni lelkünkben? Fogják annyian énekelni, mint Cseh Tamáséit? Vagy vele már nem fognak tudni mit kezdeni a zeneiparban gondolkodó új nemzedékek? Dinnyés életműve amilyen hatalmas, olyan szerteágazó, aszimmetrikus: ismert és kevéssé ismert költők énekelt versei, saját művek, zsoltárok meg azok a bizonyos Bob Dylan-átiratok.

Mai világképünkkel nehezen érthető magatartásforma (aki látott már ilyet közelről, pontosan tudja, hogy többről van szó, mint műfaj) a dalnok, énekmondó vagy Dinnyés önmeghatározása, a daltulajdonos. Talán csak akkor és azoknak érthető, akik átélték már valamilyen ünnepi alkalomból a tábortűz melletti gitározgatás és közös éneklés élményét. Kézről kézre jár a gitár, mindenki tud valamit, de ha nem tud, rögtönöz valamit, amit együtt lehet dúdolni vagy legalább a refrénnél közösen hejehujázni. Vagy tapsolni, vagy a tűzifával ritmizálni közben. Ma sem olyan ritkák az ilyen lelkes együttlétek a világban, de egyre fogyatkoznak, hisz elektronikus ketyeréink kisebbek, könnyebbek és sokszor hangosabbak is egy akusztikus gitárnál, no meg a mesterséges intelligencia is több dalra emlékszik, mint gyarló lelkünk. És persze annak se kell már szégyenkeznie, akinek se hangja, se ritmusérzéke, hisz ügyesen zenét mutogatni még tud.

Dinnyés József azok közé tartozott, akik mindenhová magukkal vittek egy kis tábortüzet. Önálló koncert vagy kiállításmegnyitó, zenés igehirdetés vagy börtönpasztorációs szolgálat, szerte a Kárpát-medencében: napjaink mesterséges zajában alig hallható, de annál valóságosabb tűzgyújtások, tűzőrzések. A valódi világ realizálásának, a gondolkodó ember éberségének kísérletei.

Mint az Európai táncrend című dalában is:

„Szűk hangközök tolakodnak felénk

ár Rodopén, Szredna Gorán,

s megmártózik Moravában, Dunában,

visszafelé folyik a víz a zenével.

Összetanakodnak muzsikus legények,

zendül a zengő múltmaradék,

határon átszáll a szerelem,

rabének, a dallamos hagyaték.”

Arról a dalról, ami legjobban a szívemhez nőtt tőle, különös módon nem is tudtam sokáig, hogy az övé. Volt egy időszak, az ezredforduló környékén, hogy bármerre jártam (úgy látszik, jó társaságokba jártam), ahol valakinél gitár volt, a Hajnali ének mindig előkerült. És mindenki ismerte. Ha a címéről nem is, az első strófáról mindenkinek eszébe fog jutni:

„Elkártyáztam a gyönge szívem,

Suhogasd le a szoknyád, hajnal!

Pálinkát lehelek rád szelíden,

megháglak nehezen, halkan.”

Amennyire emlékszem, tévesen Szergej Jeszenyinnek tulajdonítottuk a verset, pedig Hell István írta – igaz, hogy Jeszenyinnek ajánlva. Egy szó, mint száz: a Hajnali ének pont ugyanolyan utat járt be, mint a népdalok. Most visszahallgattam az eredeti Dinnyés-felvételt. Szinte döbbenetes, hogy minden tábortűz mellett, minden házibuliban, minden vízparti „hajnalozáskor” ugyanazzal az akkordmenettel és intonációval énekeltük (persze harsányabbul és otrombábban), mint ő évtizedekkel azelőtt.

Isten nyugtassa Dinnyés Józsefet. És énekeljük dalait, amíg csak képesek vagyunk magyarul énekelni.

„Ez a csont-pufogás, ez a hanti-rege

hitemet hirdeti híven,

kataton bálvány, légy fekete,

hiszen elkártyáztam a szívem.”

Fotó: Havran Zoltán