„– Akkor ölsz meg, ha kideríted, hogy tényleg én vagyok, vagy akkor, ha az derül ki, hogy mégsem én vagyok az a fajta Méhdi, akiért küldtek? – hangzott el a kérdés azon a különös hajnalon, és nem a legelső mondatként. Az öreg és az érte küldött merénylő már túl voltak a meglepetés-meglepődés, támadás és reagálás műveletén. Azóta még egy néhány kicserélt gondolaton is. Az előbb még kardcsata is folyt, de az öreg győzött. Ha belegondolunk, a feltett kérdés nem olyanféle, amire győztesünk választ akarna kapni, csak olyan, amivel ki akarna zökkenteni, le akarna kötni, időnyerős mederbe akarná terelni látogatóját.”
Hát lehetne ennél szebben szólni az olvasóhoz? – sóhajt meghatottan a sokat látott recenzens. Ám a jobbára filozófiai-filozofáló, spirituális, úgymond, „végső” kérdéseket boncolgató esszé, mely a továbbiakban a kötet legnagyobb részén uralkodik, bizony próbára teszi a hirtelen föllelkesülőt. Mert bár a gondolatiság (olykor a konkrét szöveg is) megidézi Hamvas Bélát, Rudolf Steinert, valamint a lapunkban már szintén többször emlegetett Oswald Spenglert is, a szerző bizony csapong, fogalmazásában gyakran pongyola, szellemi mestereihez képest irodalmiságban szűkölködő. Viszont ha sokszor közvetlenkedőn vagy egyenesen bicskanyitogatón is, de igazat beszél. És talán nem olyan meglepő, hogy különös jelenünkben egyre több olvasó keres effélét.
„A bíró, a próféta egy mérleggel és egy karddal áll a Napban. Egyik lába a tengerben, másik a földön, kezében nyitott könyv… és a könyvből azt olvassa, hogy idő pedig többé nem lészen.”
Bátor, szellemi kalandra, alkalmasint vitára vágyó olvasóknak ajánlott munka.
Török-Zselenszky Tamás: Fehér kör. Operatio Solis, 2020.
