A minden túlzás nélkül világhírű, 27 éves Ektomorf együttes teljesen korszerűtlen, klasszikus, régisulis thrash metal albummal rukkolt elő idénre. A Mezőkovácsházáról Németországba, illetve a hazai underground metál szcénából a Nuclear Blast, majd az AFM, legújabban pedig a Napalm Records nemzetközi kiadókhoz elszármazott zenekar tagadhatatlanul hazánk egyik büszkesége, bármelyik metálakadémián taníthatnának kitartást, elhivatottságot és alázatot.
Tudtommal eddig ők az egyetlen zenekar, amelyik autentikus cigány népzenei elemeket vitt a metálba, legalábbis az általuk játszott groove-os thrash metalba, groove-metalba vagy thrash-hardcore-groove metalba… A metál nagy periódusos rendszerének címkefanatikusai majd helyükre teszik lelkükben szeretett alzsánereiket.
Az Ektomorf sosem volt egy kísérletező, avantgárd társaság, mindig is dühös, energikus, robbanékony extrém metált akartak játszani. Sokszor mondták róluk, hogy a Sepultura köpenyéből bújtak elő. A Sepulturáról meg azt mondták anno, hogy a Slayer köpenyéből bújtak elő. A Slayerről meg… ne is folytassuk, a sor végén nyilván egy kíváncsi paleolitikumit találnánk, aki éppen észreveszi, hogy ha a barlang egy bizonyos pontján összeüt két botot, az szépen visszhangzik.
A Reborn az Ektomorf 15. lemeze, már első hallásra a bevezetőben említett ’80-as, ’90-es évekbeli thrash metal gyökerekhez való visszatérés, avagy főhajtás jegyében fogant. A rövid (nyolc szám, 37 perc), de annál velősebb, indulatos és lendületes album ezúttal nem a Sepultura-féle ösvényt követi, hanem körülbelül a Metallica Master of Puppets és …and Justice for All című, legendás albumainak nyomdokain jár. De annyira szép katonásan mondják föl a leckét hangzásban, az album egésze és az egyes dalok szerkesztésében, hangulatban és szólókban, mintha James Hetfield és Lars Ulrich ott ült volna a stúdióban, és mikrofonállvánnyal verte volna szegény Farkas Zoltán dalszerző-zenekarvezető-frontembert, valahányszor nem játszik eléggé metallicásat.
A dalok amúgy tisztességesek, kimondottan változatos és ötletes is akad köztük, bár Farkas kitartóan monoton, dühös ordítozása nekem egy idő után kissé fárasztó, de hát a Sodomon, Kreatoron, Slayeren felnőtt, virtigli thrash metal rajongónak eszébe se jut, hogy ne élvezze a csúcsra járatott, ismétlődő vokális agressziót meg lelki szemeivel a bevérzett hangszálak üdítő látványát.
