A „Trendetlen” Tóth János Rudolf visszaemlékező kötete

Aki nem tudná, miképpen zajlott valójában egy átlag magyar zenész élete a hetvenes-nyolcvanas években, annak a Muzsikussors címmel megjelent, önéletrajzi kötet erősen ajánlott. A gyermekkortól (sőt a születés körülményeitől) induló történet első két fejezete egy a zenével nagyon korán, már ötévesen elköteleződő zalaegerszegi fiatalember életpályának alakulásáról szól, míg a harmadikban a közeli barátokhoz fűződő viszonyát bontogatja a szerző. A negyedik rész a mai napig működő aktív zenekarait veszi célba. Főszerepben: Tóth János Rudolf gitáros, énekes, zeneszerző, szövegíró.

stvánmezei út, Kisstadion. a Meteor együttes tagjai közül Tóth János Rudolf és Horváth Péter "Dörge". Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Közhely, mégis ide kívánkozik: vajon miként alakult volna Tóth János Rudolf élete, ha hetven éve nem épp Magyarországra, hanem a Lajtán túlra, esetleg a Csendes- és az Atlanti-óceán között meghúzódó, kettős földrész északi oldalára születik?

Noha a Muzsikussors címmel megjelent, önéletrajzi történetből e kérdésre nem kapunk konkrét választ, a kilencvennyolc plusz negyvenöt oldalas kiadvány visszaemlékező soraiból mégiscsak visszaköszön az igazság. Ahol már a kezdetektől megelevenednek a szerző hányattatásai. A kezdeti lépésektől a pályacsúcsig, majd csendesebb vizekre evezve a kétezres évek zeneiskolai tanárságáig, valamint egyéb zenei kísérletekig, benne az idegen világban való boldogulással. Tóth János Rudolf huszonhárom esztendősen gondolkodás nélkül vállalja a nyugati vendéglátós zenélést, mert muszáj élni. Hiába a bohém zenészlét, a normális gondolkodású ember nem csupán önmagáért, a családért is felelős.

Tóth János Rudolf és Horváth Péter „Dörge” 1974-ben a Kisstadionban
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

De előtte még az itthoni szárnypróbálgatások: a rhythm and blues, blues és soul műfaj elemeiből építkező, fúvósokkal tűzdelt, zalaegerszegi Cyklon (a doboknál a későbbi P. Mobil énekes Tunyogi Péterrel), majd a Baksa Soós János nélküli Kex. És még valami, ami mindvégig fontos szerepet játszik a muzsikus-szerző életében: „Álmodoztunk a szabadságról, és meseszerű elképzeléseink születtek a Nyugatról.” A szabadságnak azonban ára van. Kiváltképp a létező szocializmusban. Utazás szigorúan háromévente, nehezen engedélyezett útlevéllel, megküzdve az illetékes elvtársak esetleges rosszindulatával, de leginkább a gáncsoskodó bürokráciával. Hogy a hetvenes évek művelt és haladó Nyugatján sem volt mindig kolbászból a kerítés, erről Tóth János Rudolf bizony tud mesélni. A negatív hatásokat, amelyek nemegyszer a kollégák hozzáállásában, no és az ott sem minden fenékig tejföl körülményekben nyilvánultak meg, kiválóan ellenpontozzák azonban a Skandináviától kezdve Svájcon, Anglián, Hollandián keresztül az akkor még Nyugat-Németországban átélt kalandok, a csodálatos tájak, amelyek életre szóló töltést adtak, a tudatába égtek. A fél világot körbeutazva – Romániát és Bulgáriát kivéve – megjárta a szocialista tábort is.

Az említett csúcskorszak első része a hetvenes években fénykorát élő Bergendy együttesben köszöntött be, éppen a legjobbkor. A távozó Latzin Norbert billentyűs-zeneszerző helyére érkező zenésznek a léc magasra tétetett ugyan, ám azt a tehetséges, nyugati vendéglátós zenélésen edződött, akkorra már jókora rutinnal felvértezett zalaegerszegi fiatalember könnyedén megugorja. Rockos-bluesos, invenciózus gitárjátékával, érdes-karcos énekhangjával, igényes szerzeményeivel merőben új színt visz a korábban könnyedebb muzsikával hihetetlen sikereket magáénak tudó zenekarba. Kár, hogy keveset sütkérezhetett e megérdemelt népszerűségben, a felállás Demjén Rózsi kiválásáig mindössze két esztendőt élt meg. Legördült a függöny. De csak azért, hogy némi kitérőt követően jöjjön a második felvonás.

E második csúcskorszak 1985-ben kezdődik a Hobo Blues Banddel, és csaknem másfél évtizedig tart, ami nem kis teljesítmény. Ráadásul kedvenc műfajával, a blueszal, amelyben Tóth János Rudolf nem csupán szólógitárosként, de szerzőként is bátran kibontakozhat. Tizenegy stúdióalbum, számtalan fesztivál, koncert fémjelzi ezt az időszakot; s persze nem utolsó sorban vendégszereplés az Egyesült Államokban (és Kanadában), ahová ugye nem egyszerű eljutni. És ahol Mózsi Ferencnek, az azóta már örökre eltávozott költő barátjának köszönhetően három ízben is fellépett.

Tóth János Rudolf nem lenne vérbeli muzsikus, ha önéletrajzi kötetét nem illusztrálná zenével. A Muzsikussors két CD-mellékletén (Oldies but Goodies?; Ejnye) kronologikus sorrendben, közötte kiadatlan, illetve ritkaságszámba menő felvételekkel sorakozik a múlt, valamint a jelen vadonatúj zenéje. Ez utóbbiban olyan sokatmondó, szatirikus korrajz is fellelhető, mint az EU-konformitás, BKV-blues, Kommentbunkó vagy épp a Tört magyar ember.

Hetvenévesen szokás egyfajta leltárt, számvetést készíteni. Visszatekintve elválik a jó a rossztól, a fontos a szükségtelentől; az emlékek megszépülnek, a negatívumok – jobb esetben – törlődnek az emlékezet memóriakártyájáról. Vagy épp összemosódnak. Tóth János Rudolf pengeélesen idézi fel, szinte mozgóképszerűen vetíti elénk a gyermekkortól a hetedik ikszig nyúló eseményeket, élményeket, amelyeknek akarva-akaratlanul a részeseivé válunk. A kronológia mellett megvillannak a geopolitikai, ma már történelminek számító társadalmi változások, persze a főszereplőre vetítve. Miképpen a szerző – másik, úgyszintén „előrement” barátjától, Hetesi Péter Páltól örökül hagyott szlogennel szólva – aposztrofálja önmagát: trendetlenül. Nem törődve az öt-tíz évente változó, percembereket felvonultató, múló divatirányzatokkal és a ránk erőltetett konformizmussal.

Vágyott-e, vágyik-e a sikerre? Bizonyára. Mint mindenki, aki a színpadot választja önkifejezésként. De nem mindenáron, nem önfeladással, nem megalkuvással. És főképpen nem az egyik legféltettebb kincs, az emberi, alkotói és zenei szabadság feladásával.

Tóth János Rudolf: Muzsikussors. Velünk Élő Legendák Zrt., 2020

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=qBRGVDOKcZ4[/embed]