Az említett csúcskorszak első része a hetvenes években fénykorát élő Bergendy együttesben köszöntött be, éppen a legjobbkor. A távozó Latzin Norbert billentyűs-zeneszerző helyére érkező zenésznek a léc magasra tétetett ugyan, ám azt a tehetséges, nyugati vendéglátós zenélésen edződött, akkorra már jókora rutinnal felvértezett zalaegerszegi fiatalember könnyedén megugorja. Rockos-bluesos, invenciózus gitárjátékával, érdes-karcos énekhangjával, igényes szerzeményeivel merőben új színt visz a korábban könnyedebb muzsikával hihetetlen sikereket magáénak tudó zenekarba. Kár, hogy keveset sütkérezhetett e megérdemelt népszerűségben, a felállás Demjén Rózsi kiválásáig mindössze két esztendőt élt meg. Legördült a függöny. De csak azért, hogy némi kitérőt követően jöjjön a második felvonás.
E második csúcskorszak 1985-ben kezdődik a Hobo Blues Banddel, és csaknem másfél évtizedig tart, ami nem kis teljesítmény. Ráadásul kedvenc műfajával, a blueszal, amelyben Tóth János Rudolf nem csupán szólógitárosként, de szerzőként is bátran kibontakozhat. Tizenegy stúdióalbum, számtalan fesztivál, koncert fémjelzi ezt az időszakot; s persze nem utolsó sorban vendégszereplés az Egyesült Államokban (és Kanadában), ahová ugye nem egyszerű eljutni. És ahol Mózsi Ferencnek, az azóta már örökre eltávozott költő barátjának köszönhetően három ízben is fellépett.
Tóth János Rudolf nem lenne vérbeli muzsikus, ha önéletrajzi kötetét nem illusztrálná zenével. A Muzsikussors két CD-mellékletén (Oldies but Goodies?; Ejnye) kronologikus sorrendben, közötte kiadatlan, illetve ritkaságszámba menő felvételekkel sorakozik a múlt, valamint a jelen vadonatúj zenéje. Ez utóbbiban olyan sokatmondó, szatirikus korrajz is fellelhető, mint az EU-konformitás, BKV-blues, Kommentbunkó vagy épp a Tört magyar ember.
Hetvenévesen szokás egyfajta leltárt, számvetést készíteni. Visszatekintve elválik a jó a rossztól, a fontos a szükségtelentől; az emlékek megszépülnek, a negatívumok – jobb esetben – törlődnek az emlékezet memóriakártyájáról. Vagy épp összemosódnak. Tóth János Rudolf pengeélesen idézi fel, szinte mozgóképszerűen vetíti elénk a gyermekkortól a hetedik ikszig nyúló eseményeket, élményeket, amelyeknek akarva-akaratlanul a részeseivé válunk. A kronológia mellett megvillannak a geopolitikai, ma már történelminek számító társadalmi változások, persze a főszereplőre vetítve. Miképpen a szerző – másik, úgyszintén „előrement” barátjától, Hetesi Péter Páltól örökül hagyott szlogennel szólva – aposztrofálja önmagát: trendetlenül. Nem törődve az öt-tíz évente változó, percembereket felvonultató, múló divatirányzatokkal és a ránk erőltetett konformizmussal.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!