Mindenesetre hiába ismerjük már 124 éve az idegen titkát – ami ugye a címből is kiderül – a könyv első fejezetei ma is borzongatóak. Emlékszem, gyerekként olvastam először, és már a borító is borzongató hatású volt a semmiben lebegő kabáttal, meg kalappal, hát még az ilyen mondatok:
„Hallnénak rögtön föltűnt, hogy nincs rajta a szemüveg; ott feküdt az asztalon, és most, hogy egy pillanatra látta a férfi arcát, úgy tűnt, mintha a szeme helyén két nagy lyuk tátongana.”
A kellemes rémisztgetés után szépen kibomlik a saját zsenijétől és a meg nem értettségtől egyszerre űzött, egyre immorálisabbá váló őrült tudós máig érvényes toposza. A tudományokért a korszellemnek megfelelően lelkesedő Wells ebben a könyvben inkább szkeptikus: elvégre a főhős maga magyarázza el, hogy a láthatatlanságnak semmi haszna, ha csak nem valami disznóságra, mondjuk emberölésre készülünk. Az epilógusból kiderül, hogy a fogadó tulajdonosa eldugta a láthatatlan ember könyveit a sikeres kísérlet képleteivel. Néha ábrándozva lapoz beléjük, hogy milyen jó is lenne a láthatatlanság… De hogy mire is menne vele, meg se tudja fogalmazni.
Persze, ami a borzongásba és moralizálásba alkalmasint belecsömörlött, felnőtt olvasót igazán megfogja a könyvben, az a vidéki idill, az érthetetlen jelenségekre rácsodálkozó, egyszerű, jól „földelt” brit plebejusok gunyorosan, de szerethetően ábrázolt, bohókás figurái, akiknek a láthatatlan ember egész története csak egy furcsa pletyka a nagyvilágból. Amíg valamelyikük nem kap egyet tőle a fejére.
H.G. Wells: The Invisible Man. C. Arthur Pearson, 1897
H.G. Wells: A láthatatlan ember. Gondolat Kiadó, 1986
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!