A vidéki idill és az őrült tudós – százhuszonnégy éve láthatatlan H. G. Wells hőse

A kellemes rémisztgetés után szépen kibomlik a saját zsenijétől és a meg nem értettségtől egyszerre űzött, egyre immorálisabbá váló őrült tudós máig érvényes toposza.

Ó, az a régi, boldog századforduló, amikor a haladó emberiség még azt hitte, a technika hamarosan minden problémát megold, amikor még épp akadt néhány feltörésre váró szűz föld, terra incognita, amit meg lehetett hódítani… És persze akadt szinte gyermekien lelkesedő, kíváncsi közönség, aki lelkesen falt mindent, amit csak az írói fantázia ki bírt találni. A sok irodalmi aranykor közül ez kétségkívül az egyik, azt is mondhatnánk, hogy a népszerű irodalom megszületéséé: Jókai, Verne, Mark Twain kora – náluk eggyel fiatalabb nemzedék Herbert George Wells, a tudományos fantasztikum zsánerének egyik legnagyobb hatású úttörője, aki 1897-ben teremtette meg legismertebb hősét, a láthatatlan embert, aki igazából persze nem láthatatlan azóta, hisz minden történetnek meglátjuk legalább a végén, viszont a halhatatlanság minden jelből ítélve kijutott neki.

A láthatatlan ember első kiadásának a borítója

A láthatatlan ember azon kevés könyv közé tartozik, amit a XX. század során folyamatosan adtak ki újra és újra magyarul, még a sötét ’50-es években is. Izgalmas összehasonlítani, hogyan fog neki a feszültségteremtésnek háromféle időszak három fordítója.

Kiss Dezső 1902-es tolmácsolásában így kezdődik a regény:

„Az idegen február elején érkezett, szeles, télies napon, szakadó hóban, – ez volt az utolsó hóesés abban az esztendőben – és gyalog jött a bramblehursti vasuti állomástól, kis fekete pakktáska a kesztyüs kezében.”

Berendt Miklósné így magyarít 1927-ben:

„Az idegen február végén, mord téli napon érkezett. Maró hideg volt, bősz hóesés csapkodott. Az utolsó hóvihar dühöngte ki mérgét. Az idegen férfi a lankás felől jött. Gyalogszerrel igyekezett a Bramblehurst-i vasúti állomás felől.”

De a legtöbb könyvespolcon nyilván Benedek Mihály fordítása áll:

„Az idegen egy hideg téli napon, valamikor február havában érkezett meg, vastag kesztyűs kezében kis fekete útitáskát szorongatott; abban az évben aznap havazott utoljára, s a férfi csípős szélben, hófúvásban gyalog jött át a dombon a brablehursti vasútállomásról.”

Ezt 1986-ban adta ki a Gondolat egy 1953-as londoni kiadás alapján. Különös, hogy a fordítás évszáma 1982, a közbeeső időben pedig nem találtam nyomát egyéb kiadásnak. Vajon miért rejtőzködött négy évig az olvasók elől a remek fordítás?

Mindenesetre hiába ismerjük már 124 éve az idegen titkát – ami ugye a címből is kiderül – a könyv első fejezetei ma is borzongatóak. Emlékszem, gyerekként olvastam először, és már a borító is borzongató hatású volt a semmiben lebegő kabáttal, meg kalappal, hát még az ilyen mondatok:

„Hallnénak rögtön föltűnt, hogy nincs rajta a szemüveg; ott feküdt az asztalon, és most, hogy egy pillanatra látta a férfi arcát, úgy tűnt, mintha a szeme helyén két nagy lyuk tátongana.”

Az 1986-os kiadás borítója

A kellemes rémisztgetés után szépen kibomlik a saját zsenijétől és a meg nem értettségtől egyszerre űzött, egyre immorálisabbá váló őrült tudós máig érvényes toposza. A tudományokért a korszellemnek megfelelően lelkesedő Wells ebben a könyvben inkább szkeptikus: elvégre a főhős maga magyarázza el, hogy a láthatatlanságnak semmi haszna, ha csak nem valami disznóságra, mondjuk emberölésre készülünk. Az epilógusból kiderül, hogy a fogadó tulajdonosa eldugta a láthatatlan ember könyveit a sikeres kísérlet képleteivel. Néha ábrándozva lapoz beléjük, hogy milyen jó is lenne a láthatatlanság… De hogy mire is menne vele, meg se tudja fogalmazni.

Persze, ami a borzongásba és moralizálásba alkalmasint belecsömörlött, felnőtt olvasót igazán megfogja a könyvben, az a vidéki idill, az érthetetlen jelenségekre rácsodálkozó, egyszerű, jól „földelt” brit plebejusok gunyorosan, de szerethetően ábrázolt, bohókás figurái, akiknek a láthatatlan ember egész története csak egy furcsa pletyka a nagyvilágból. Amíg valamelyikük nem kap egyet tőle a fejére.

H.G. Wells: The Invisible Man. C. Arthur Pearson, 1897

H.G. Wells: A láthatatlan ember. Gondolat Kiadó, 1986