Emlékezetes filmtörténeti pillanatok – Jean-Pierre és Luc Dardenne: A fiú

Jean-Pierre és Luc Dardenne 2002-ben készült A fiú című filmje nem felel meg minden feltételnek, amely alapján dogmásnak lehet nevezni egy alkotást, vagyis amelyet Lars von Trier és Thomas Vinterberg a Dogma 95 nevű stílusirányzat szabályrendszereként elfogadott 1995-ben, de ez a film akkor is dogmás. Egyrészt a szociális tartalom, másrészt a hiperrealizmus, harmadrészt a formanyelv miatt. Ráadásul a főszereplő férfit könnyű kézi kamerával folyamatosan követő operatőri munka révén a néző úgy érezheti, mintha ő is benne lenne a filmben, amely a legfontosabb keresztény erényről, a megbocsátásról szól.

Forrás: Másképp Alapítvány

A film első felében folyamatosan csak megyünk, mendegélünk a főszereplő Olivier-t alakító Olivier Gourmet után, sokszor csak a tarkóját látjuk, meg leginkább azt, amit néz, keres, amit kutat az életben, tudjuk, érezzük, hogy az igazságot keresi, de, hogy mivel kapcsolatban, az csak később derül ki. Jóval később. A Dardenne fivérek állandó operatőre, Alain Marcoen könnyű kézi kamerával, már-már megszállottként, kevés vágással követi a főhőst, aki egyrészt az asztalosmesterség ezernyi fogására oktatja a nevelőintézetben szakmát tanuló fiatalokat, másrészt keres, de nagyon keres valamit az életben. A rendezők és az operatőr munkája révén a hétköznapi apró cselekvések sora egyre inkább valamiféle rituálévá állnak össze. Egy idő után úgy érzi a néző, hogy ezek az apró cselekvések tartják össze a férfi személyiségét, amely szét akar esni.

Majd, derült égből villámcsapásként, megtudjuk, hogy egy 11 éves fiú el akarta lopni az autójából a rádiót, de hátul felsírt egy gyermek, akit, miközben megpróbált elhallgattatni, véletlenül megfojtott. Öt évvel később találkozik a fiú és a megfojtott gyermek apja. Olivier nemcsak felismeri saját gyermekének gyilkosát legújabb tanítványában, de el is vállalja oktatását. Sem a felesége, akitől a tragédia után Olivier különköltözött, sem a néző nem nagyon érti, miért. Miért kezdi oktatni a főhős saját gyermekének kamaszkorúvá vált gyilkosát végtelen türelemmel az asztalosmesterségre?

A fiú nem tudja, hogy mestere annak a gyermeknek az apja, akit megölt. Ő úgy érzi, a bűnéért éveken keresztül vezekelt, megbánt mindent, de az idő kereke nem visszafordítható. Minderre persze nagy nehezen következtethet a néző, a Dardenne fivérek filmjében alig beszélnek a szereplők. Olivier annyi sok türelemmel és figyelemmel gondoskodik a fiúról, hogy az mindjárt meg is kéri, legyen a gyámja. A néző pedig nem tudja, mit gondoljon. Egyrészt azért, mert a tévében ma már szinte mindennap látható bosszúfilmek mosták át az agyunkat, és aggódunk, hogy ki tudjuk találni, miért mennek a fűrésztelepre. Másrészt viszont a film hangulata, a főszereplő tekintete azt próbálja sugallni, hogy nem bosszúról van szó, hanem valami másról.

Aztán a néző azt is gondolja, hogy ez valamiféle vezeklés talán azért, mert egy pillanatra se szabad egy autóban hagyni egy kisgyermeket. De kiderül, hogy nem igazán erről van szó.

Ez a film ugyanis kultúrkörünk legfontosabb témájáról szól: a megbocsátásról.

Ha jobban belegondolunk, már a cím is arra utal, hogy itt egy keresztény filmet láthat a néző. Elég hamar kiderül, hogy tényleg erről van szó. Olivier a latin olivarius szóból származik, jelentése olajfát ültető. Aki olajfát ültet, az megbékél. A Dardenne fivérek A fiú című filmje a megbocsátásról szól. Így, hogy a lehető legnagyobb bűnt, a gyilkosságot kell megbocsátani, így még nagyobb súlya van a megbocsátásnak. Olivier lelki kálváriája az, hogy meg kell értenie a megérthetetlent, konkrétan azt, miért kellett apró gyermekének meghalnia. Amivel szembesül, az az, hogy nem valamiféle földöntúli gonoszságról van szó, hanem a véletlenek szerencsétlen összjátékáról. Ráadásul egy másik (egy évtizeddel) nagyobb gyermekről, akinek se anyja, se apja, aki azért lop, mert nem tudja, mit tegyen az életben, akinek nem tanítja senki az erkölcsi törvényeket, akivel nem apáskodik senki. Olivier viszont apáskodni akar, ezért felvértezi magát a legnagyobb keresztény erénnyel, a megbocsátás képességével. Az apáskodása révén pedig eljut a lelki pokolból a megváltásig.

Fotó: Másképp Alapítvány