– Egy apáca tanított meg harmóniumon játszani, s amíg fel nem kerültem Budapestre gimnáziumba, kántorizáltam
– mesélte Hormai József, megjegyezve: a fővárosban született, azonban gyerekkorát nagyszülőknél töltötte vidéken.
Budapesten sem adta fel a kántori szolgálatot, lévén magát kellett eltartania, ugyanis édesapja meghalt, édesanyja ágynak esett, ő pedig ismét rokonokhoz került.
– Rendszeresen elkértem magam osztályfőnökömtől, Piri nénitől, hogy megkereshessem a „betevőre valót”. Biztos furcsán hangzik, de temetésekből éltem – idézte fel, s azt is: nem tanult énekelni még ekkor sem. Ellenben muzsikát már annál inkább, amennyiben a zeneiskolában zongorát és szolfézst hallgatott.
S bár különösnek tűnhet, az énekléshez a síneken keresztül vitt az útja.
Az érettségit követően nem sokkal, húszesztendősen megnősült és Nagykanizsára költözött, ahol is vasutas vált az ifjú férjből. A határ közeli városban működött zeneiskola.
– Duci néni felvett ének szakra. Éjszaka szolgálatban voltam, reggel mentem skálázni – árulta el, hozzáfűzve: ekkoriban már fellépésekre is járt, méghozzá zeneiskolás társaival, a műsort pedig a szomszédos, murakeresztúri állomásfőnök konferálta.
– A kántorizálást sem hagytam abba, munka előtt, vasutas-egyenruhában szolgáltam a misén az orgona mellett. Mindeközben továbbtanult: elvégezte a vasúti tisztképzőt. 1969-ben már a Ferencvárosi pályaudvaron irányította a forgalmat.
– Böröndi Tibor, az állomásfőnök
mindig elengedett a fellépéseimre –
mondta.
Igazi fordulatot életében egy hirdetés hozott: az Állami Népi Együttes felvételt hirdetett énekkarába tenor szólamba. A próbaéneklés sikerült, így vált a vasutasból hivatásos énekes, úgynevezett karköteles szólista, 1968-tól hat esztendőn keresztül. Ilyetén minőségében lépett fel először az Erkel Színházban, ahol Ferencsik János dirigálásával kórusműveket adtak elő.
– Bejártuk a fél világot, olyan helyeken fordultunk meg, mint Líbia, Szíria, Mongólia, Észak-Korea.
Amelyek az akkori Magyar Népköztársasággal baráti viszonyt ápoltak.
