Ízlésnevelés és szórakoztatás a Kádár-rendszerben

Nagyon keskeny volt az a mezsgye, amelyen a kluboknak és a művelődési házaknak kellett egyensúlyozniuk, hogy a magyar könnyűzene továbbra is életben maradjon. Ilyenkor a rajongóknak óhatatlanul az Omega Kötéltánc című száma jut az eszébük, nemcsak azért, mert ez az együttes volt az iskolapéldája az életben maradásnak, hanem azért is, mert ez a daluk a korábbi tapasztalataikra épült. A felettes szervek ugyanis időről időre ellenőrizték a szórakozóhelyeket és koncerthelyszíneket, ötven éve pedig a fővárosi tanács kifejezetten aktívan szólt bele ezek működésébe.

Fotó: Fortepan/Balla Demeter/Hegyi Zsolt jogörökös adománya

A könnyűzenei programokat is érintette a fővárosi tanács végrehajtó bizottságának 1971. november 29-i ülése, amelyen a kultúráért felelős főosztály beszámolt az addigi közművelődési és művészetpolitikai tapasztalatairól. Ebben egyebek mellett hiányolták, hogy a kerületi tanácsok, illetve a szakszervezetek és a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) között nincs mindig összhang a koncertszervezésében, ami különösképpen azért fájhatott a hatalomnak, mert ekkoriban a klubmozgalom nagyon népszerű volt.

Egymást keresztező ellenőrök

A fővárosi tanács művelődésügyi főosztálya a kerületekkel együttműködve szeretett volna nagyobb befolyásra szert tenni a könnyűzenei életben, de mivel addig is túlterheltek voltak saját bevallásuk szerint, ebből a célból létszámfejlesztést irányoztak elő. Némi nyitásként értékelhető, hogy feladataik közé vették azt is, hogy immáron ne csak a szocialista világnézetre neveljenek és a közízlést formálják, hanem a kulturális és szórakozási igényeket is kielégítsék. A kerületi tanácsok kulturális osztályait felügyelő fővárosi tanács művelődésügyi főosztálya részben gyakorolta – mintegy a Művelődésügyi Minisztériumot tehermentesítve – a kulturális intézmények rendezvényei feletti szakmai felügyeletet. Ennek megfelelően egyrészt ellenőrizte, hogy a jogszabályoknak megfelelő gázsit fizetik-e ki a zenészeknek, másrészt figyelemmel kísérte az Országos Rendező Iroda (ORI) budapesti műsorait . Ez abból állt, hogy a főosztályvezető előzetesen jóváhagyta a kulturális intézmények műsortervét, valamint bizonyos időközönként beszámolókat készíttetett velük.

A feljelentést túlélő tánciskola

A művelődési házakba és klubokba azonban rendszeresen jártak ellenőrizni a művelődésügyi főosztály és a kerületi tanácsi osztályok alkalmazottai is, nem bíztak mindent a kötelező beszámolókra. Szükséges esetekben – koncerteken történő rendbontás, anyagiakkal való visszaélés, ideológiai problémák – a közvetlen felettes szervhez, a Művelődésügyi Minisztérium zene- és táncművészeti főosztályához vagy közművelődési főosztályához fordultak. A VI. kerület Majakovszkij (ma Király) utca 58. szám alatti, városszerte ismert, Gyenes Rudolf által vezetett tánciskolát – a Modern Táncok Iskoláját – túlságosan hangos össztáncai miatt a házban lakók nagyon nem szerették, de a feljelentés ellenére hosszas huzavona után végül működésüket engedélyező határozatot hozott a fővárosi tanács művelődésügyi főosztálya 1972. november 9-én, és erről tájékoztatta is a tárca közművelődési főosztályát. Az egyik lakó ugyanis – Fillecz Sándorné lakóbizottsági elnökhelyettes – ezt megelőzően bepanaszolta a táncosokat a zajérték határának (40 decibel) átlépése miatt, ami a hivatalos mérések során be is bizonyosodott. A fővárosi tanács ezután az előírások betartására szólította fel a tánciskolát, amit kénytelenek voltak betartani annak érdekében, hogy egyáltalán megmaradjanak. A födém viszont továbbra is közvetítette a lakoshoz a zajt, ezért a tanács gálánsan cserelakást ajánlott fel a panaszosnak. Kérdés, hogy ha nem ennyire befolyásos lakó tett volna feljelentést, akkor is teljesítették volna-e a kívánságát. Mindenesetre erről a határozatról a sértett, a tánciskola, a minisztérium és a VI. kerületi tanács építési osztálya is kapott értesítést. A tánciskola túlélte ezt az intermezzót, 1973 januárjában beattanfolyamnak hirdették meg programjaikat a napi sajtóban, ami további működésüket is bizonyítja. Olyannyira, hogy még a nyolcvanas években is működtek.

A zenés szórakozóhelyeket rendszeresen ellenőrizték
Fotó: Fortepan/Nagy Gyula

A KISZ KB kulturális osztálya sem maradt rest, ami a zenés-táncos szórakozóhelyek ellenőrzését illeti. A kávéházi táncmulatságokról elmarasztalóan jelentettek a fővárosi tanácsnak 1969-ben, ahol legnagyobb sajnálatukra nem jöttek létre szeszmentes teadélutánok. Ezzel kapcsolatban az általuk szervezett Ifjúsági Kulturális Fórum megjegyezte: „A korszerű műveltség egyik eleme a kulturált szórakozni tudás készsége. Az eddiginél nagyobb figyelmet kell fordítanunk a fiatalok társasági tánckultúrájának fejlesztésére. KISZ-szervezeteink kezdeményezték, hogy a fiatalok bekapcsolódjanak a jelvényszerző táncversenyekbe. Ki kell szélesíteni a társasági tánc- és illemoktatást. A KISZ-szervezetek ösztönözzék a fiatalokat, hogy minél többen jelentkezzenek tánctanítói képzésre. Az illetékes állami szervektől és intézményektől kérjük, hogy növeljék a tánctanítói oktatásba bevonhatók létszámkeretét. Változatlanul fontosnak tartjuk a társadalmi táncoktatók képzésének megoldását.”

Botrányzenekarok pártállami ünnepeken

Különösen kirívó és fontos esetekben az MSZMP KB tudományos, közoktatási és kulturális osztályát is tájékoztatták, ami persze nem jelentette azt, hogy csak a tanácsi szervektől értesültek a pártközpontban arról, hogy milyen botrányok történtek, hiszen az ügynökhálózat vagy a helyi pártszervek is tartották különböző módokon a kapcsolatot a könnyűzenei intézményekkel. Bizonyos időközönként a különleges eseteken felül is behívták a kulturális intézmények igazgatóit a tanács művelődésügyi főosztályára, ahol irányelveket kaptak, és megbeszélték az eredményeket és a hiányosságokat – sokszor egy-egy jó adag tömény ital társaságában. A művelődésügyi főosztály végső soron hatósági jogkörét alkalmazva bevonhatta egyes előadóművészek működési engedélyét, sőt kiszabhatott ezer forintig terjedő bírságot is. Ez nyilvánvalóan abból következett, hogy műsoros előadások és vendéglátóipari műsorok engedélyezését, valamint művelődési otthonok működési engedélyének kiadását is végezték.

A Scampolo együttes
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

A főváros I. kerülete könnyűzenei tekintetben az ország egyik frekventált, ha nem a legfrekventáltabb részének számított. A munkaszüneti napokat jelentő nagy pártállami ünnepségek háttérrendezvényeiként – de leginkább fő attrakcióiként – lezajlott koncertek közül a legtöbbet itt állították színpadra. 1971. május 1-jén a Komár László vezette Scampolo és a Török Ádám nevével fémjelzett Mini lépett fel a Tabánban, 1970. május 1-én pedig a Mini a Kex zenekarral, amihez természetesen az I. kerületi tanács művelődésügyi főosztályának engedélye kellett. A május 1-jei programokat általában – politikai súlyuk miatt – a fővárosi tanács művelődésügyi főosztályán egyeztették előzetesen, amire az I. kerületi Művelődési Ház (a „Bem-rockpart”) legendás igazgatója, Margó néni is meghívást kapott. Az 1970-es összejövetelnek külön jelentősége volt, hogy a helyi tanács végrehajtó bizottsága az MSZMP PB-határozatra hivatkozva felhívta a figyelmet az 1945 utáni 25. jubileumi május 1-jével kapcsolatban „az eddigieknél gazdagabb, de mértéktartóbb ünneplésre”.

A nem kevésbé politikai színezetű augusztus 20-ra szintén adtak fellépési engedélyt a Scampolónak 1971-ben. Önellentmondásos módon ekkoriban azok a zenekarok kaptak a nagy pártállami ünnepek alkalmával a legjelentősebbnek számító könnyűzenei színpadokon fellépési lehetőséget, amelyek más fórumokon – Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV), Magyar Rádió és Televízió, ORI, Nemzetközi Koncertigazgatóság stb. – nemigen jutottak széles nyilvánossághoz. Nagy tömegeket tudtak ugyanis személyes varázsuknál fogva ennek ellenére megmozgatni, amiben talán az is közrejátszott, hogy csak élőben voltak hallhatók, és mindig egy kicsit „tiltott gyümölcs” jellege volt az egy-egy ilyen koncerten való részvételnek. A Mini első albuma ugyanis csak 1978-ban jelent meg Vissza a városba címmel, ezt megelőzően mindössze három kislemezt engedélyezett nekik az MHV, amit 1972-ben adtak ki. A nagylemezük megjelenésének többek között az volt az ára, hogy a szövegíró S. Nagy Istvánt is foglalkoztatniuk kellett. A Scampolo a Minivel ellentétben még csak meg sem örökíthette a Kádár-rendszerben nagylemezen tevékenységét (arra csak a Moiras Records jóvoltából a rendszerváltás és a zenekar feloszlása után, 2009-ben került sor), munkásságukból mindössze másfél kislemez maradt hátra (az egyik kislemez másik oldalán a Syrius játszott). A leglátványosabban pedig akkor mutatkozott meg az, hogy a félreállított zenekarokra kénytelen-kelletlen számítania kellett a hatalomnak, amikor a hatvanas évek végének egyik legrosszabb hírű botrányzenekara, a Radics Béla által vezetett Sakk-Matt nagy sikerrel lépett fel 1969. augusztus 20-án a Tabánban, amit hivatalosan Gellérthegyi Szabadtéri Színpadnak neveztek. Kurcz György, a fővárosi tanács művelődésügyi főosztályvezetője pedig megdicsérte az I. kerületi művelődésügyi osztályt az ünnepségek színvonalas műsoraiért. Az elvtársak orrukat befogva invitálták a nagyszerű bandákat, hogy bebizonyítsák, ők bizony nyitottak a progresszív rockzenére is – azt már nem tették hozzá, hogy csak azért volt rájuk szükség, hogy elmondhassák, milyen sokan voltak a rendezvényeiken. Pedig ha nem hívják meg ezeket az együtteseket, alighanem jóval kevesebben lettek volna kíváncsiak a lepényevős és zsákbanfutós versenyekkel operáló bornírt rendezvényeikre.

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=NZ8piXDdRyM[/embed]