Megtagadjuk Jézust háromszor is, mert féltjük a bőrünket

Nem vagyunk mi jósok, váteszek meg jövendőmondók, de valahogy úgy alakult, hogy pont fél évvel a járvány előtt költöztünk a feleségemmel egy kis zalai zsákfaluba, és kezdtük fölskiccelni a vidéken szerencsétlenkedő értelmiségiek jellegzetes pályaképét. Ha szeretett fővárosunkban maradunk karanténba zárva, legjózanabb becsléseink szerint is már rég a kölcsönös családon belüli erőszak áldozatai lennénk, és alkalmasint egy másik sajtóorgánum más jellegű rovatában lennénk híranyag. Művészembernek kell a tér. Persze ez így hamis: minden embernek kell a tér, csak vannak, akik még nem jöttek rá erre.

Gyõr, 2018. március 28. A Mindenki Krisztusa címû köztéri mûalkotás részlete az átadó napján a gyõri Káptalandombon 2018. március 28-án. MTI Fotó: Krizsán Csaba Fotó: Krizsán Csaba

Igen, ehhez évek kellenek. Magam is jóval a krisztusi kor (az a misztikus 33 év, ugyebár) után jöttem rá, hogy mit jelent elültetni egy fát. Mit jelent megenni a magunk termesztette hagymát, paradicsomot, tököt. És mit jelent valakit megkínálni belőle.

Húsvét a föltámadás, egyben a palántázás, vetés, metszés, oltás ideje. Kinek mi kerül tekintete elé: keresztfa, gyümölcsfa vagy épp a gyökereztetni vágyott csavaros fűz a kert végében. A krisztusi út követése nem föltétlenül jelent túlvilági, metafizikus extravaganciát vagy heroikus áldozathozatalt.

Jelenthet éppenséggel egy tisztességgel végigcsinált munkanapot is: fölkelek, megszeretgetem a családom, elvégzem a munkám és a többi. Kis keresztet kis Golgotára. A legnagyobbat már úgyis elvégezték alig kétezer éve.

Ha már idáig eljutottunk, akár számot is vethetünk magunkkal: melyik szereplőt jelenítjük meg személyes golgotai misztériumunkban? Bizony akadnak Pilátusok szép számmal. És Kajafások. És Júdások, sőt Barabások is, meg persze Simonok és Veronikák. Minden jóhiszeműségemet latba vetve hiszem: a legtöbben talán mégis Péterek vagyunk.

Megtagadjuk Jézust háromszor is, mert féltjük a bőrünket. Aztán kakasszóra elsírjuk magunkat.

Amíg csak akad bennünk ennyi fogékonyság és érzékenység, a krisztusi út halandóként sem teljesen reménytelen. Hadd ismételjem, mert nem lehet eléggé szájba rágni: a golgotai misztérium megélése nem csupán holmi utolérhetetlen szellemi magasságokban lehetséges. A beavatás lehetősége mindnyájunknak adott, amíg valóban kedves nekünk az élet minden látható és láthatatlan formája, és kellőképp vágyakozunk is ezek megismerésére. És míg kakasszóra elsírjuk magunkat.

Magam afféle misére nem, de templomba gyakran járó, magányosan imádkozó hívőként tengetem napjaimat, reménykedve dédelgetem abbeli hübriszem, hogy minden normális írásom fölér egy imával. És most már áldást kérek a növényeinkre is. És hálát adok, hogy itt lehetek.

Másfél évvel ezelőtt mindenki hülyének nézett: mit akarok én, írói karrierje kezdetén álló, szépreményű intellektuel, itt, az Isten háta mögött? A kérdésfölvetés alapállása természetesen téves.

Karrier: a saját hagymám enni. Intellektus: ismerni a Kárpát-medence évezredes kert- és gyümölcsmágiáját. Isten háta: Isten szakálla. De annak is a puhábbik vége.

Fiammal az első közös bunkinkat építjük az erdőn talált kidőlt, letört fákból. Még csak pár napja van itt, de már több szerszámot vett a kezébe, mint amennyit sok városi ember egész életében megfog. Szakrális és profán összeér: ezt nevezem én föltámadásnak!

Sokszor kérdezik tőlem mostanában: melyik oltást választom? Hová megyek utána? Mit csinálok közben? Miért azt? És egyáltalán mi végre? Én meg mindenkit meg szoktam hívni ide, Isten szakállába, a kertbe, ahol – többek között – fát lehet ültetni. Be lehet „mocskolni” a kezünk egy kis anyagszerű valósággal – magával a teremtéssel!

Üssük csak föl a Szentírást mi, elvált apák így húsvét táján, és realizáljuk szépen a tényt, hogy Jézus nevelőapja ács volt!

Aztán fogjuk meg szépen a szöget, kalapácsot meg a kellő ellenállású munkadarabot, és tanítsuk meg gyermekünknek mindazt, amire az iskola úgysem fogja!

Ez a húsvéti-golgotai misztérium gyakorlati értelme.

Legyen áldás mindnyájunk munkáján!