Megtagadjuk Jézust háromszor is, mert féltjük a bőrünket

Nem vagyunk mi jósok, váteszek meg jövendőmondók, de valahogy úgy alakult, hogy pont fél évvel a járvány előtt költöztünk a feleségemmel egy kis zalai zsákfaluba, és kezdtük fölskiccelni a vidéken szerencsétlenkedő értelmiségiek jellegzetes pályaképét. Ha szeretett fővárosunkban maradunk karanténba zárva, legjózanabb becsléseink szerint is már rég a kölcsönös családon belüli erőszak áldozatai lennénk, és alkalmasint egy másik sajtóorgánum más jellegű rovatában lennénk híranyag. Művészembernek kell a tér. Persze ez így hamis: minden embernek kell a tér, csak vannak, akik még nem jöttek rá erre.

Gyõr, 2018. március 28. A Mindenki Krisztusa címû köztéri mûalkotás részlete az átadó napján a gyõri Káptalandombon 2018. március 28-án. MTI Fotó: Krizsán Csaba Fotó: Krizsán Csaba

Sokszor kérdezik tőlem mostanában: melyik oltást választom? Hová megyek utána? Mit csinálok közben? Miért azt? És egyáltalán mi végre? Én meg mindenkit meg szoktam hívni ide, Isten szakállába, a kertbe, ahol – többek között – fát lehet ültetni. Be lehet „mocskolni” a kezünk egy kis anyagszerű valósággal – magával a teremtéssel!

Üssük csak föl a Szentírást mi, elvált apák így húsvét táján, és realizáljuk szépen a tényt, hogy Jézus nevelőapja ács volt!

Aztán fogjuk meg szépen a szöget, kalapácsot meg a kellő ellenállású munkadarabot, és tanítsuk meg gyermekünknek mindazt, amire az iskola úgysem fogja!

Ez a húsvéti-golgotai misztérium gyakorlati értelme.

Legyen áldás mindnyájunk munkáján!