– Ötvenhárom, hullámvölgyekkel tarkított évet töltött a pályán. Ezalatt, legyen az a Mini bármely formációja vagy a RABB, de Török Ádám akár egy szál magában is makacsul kitartott választott műfaja mellett. Nem bánta meg, hogy feláldozta a sikert az igényesség oltárán?
– Egyáltalán nem. Hiszen ez belőlem fakad. Hosszú évek alatt kialakítottam a saját stílusomat, amihez csak hozzátettek a „nagy találkozások”. 1970-ben már megvoltak a Gőzhajó, a Délelőtt vagy a Sirályok dalkezdeményei, amelyeket későbbi szerzőtársammal, Papp Gyulával fejeztünk be, és amelyekhez a zenekar többi tagja is hozzátette a magáét. Idén januárban volt pontosan ötven éve, hogy elkezdtük a közös munkát. Tíz csodálatos darabot csináltunk együtt, amely tizenegy hazai rockszakíró értékelése szerint a magyar rockzene fényesen ragyogó csillaga. Ez akkoriban új stílust teremtett Magyarországon. Később ezt a hagyományt vittem tovább olyan muzsikusokkal, mint Németh Karcsi, Németh Alajos „Lojzi” basszusgitáros vagy a két nagyszerű gitáros, Tátrai Tibor és Závodi Janó. Ezt követően is olyan társakkal működhettem együtt, mint Muck Ferenc szaxofonos vagy Zsoldos Tamás basszusgitáros, akikkel ki tudtam teljesedni. Erős progresszív vonalat vittem, amelybe a blues éppúgy belefért, mint a dzsessz vagy a rock, majd az utóbbi időszakban a latin. Egész életemben arra törekedtem, hogy saját hangom legyen. A nemzetközi szakirodalom a hetvenes évek első két – Papp Gyula, illetve Németh Karcsi nevével fémjelzett – nagy Mini-formációját Európa első három progresszív bandája közé teszi. Én ugyan nem hiszek ebben, de ha szakemberek állítják, nem vitatkozom velük.
– Idén önnek ítélték a Fonogram életműdíját. Elégedett?
– Nem panaszkodhatom, eddig sem feledkeztek meg rólam. Hogy csak a legfontosabbakat említsem, született budai lakosként 2015-ben Budavári Emlékéremmel jutalmaztak, aztán a Bem rakparti, ifiparki és tabáni bulikért megkaptam a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét, 2019-ben pedig Máté Péter-díjban részesültem. E szakmai elismerés után jött a Fonogram Magyar Zenei Díj, amelyet az életmű kategóriában vehettem át. Bevallom, meglepetésként ért, amikor csörgött a telefon és közölték a jó hírt. Nem számítottam rá. Már csak azért sem, mert a kuratórium tagjai nem feltétlenül ennek a műfajnak a rajongói. De már csak emiatt is, annál értékesebb. Arról nem beszélve, megerősít abban, hogy jó úton jártam és járok, s ez további munkára ösztönöz.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!