A meglepően fiatal, 1990-ben született, költőként induló, de prózában kiteljesedő katalán író, Irene Solà már címében is különleges regénye, az Énekelek, s táncot jár a hegy expresszív, kifejező, szép nyelven, balladisztikus tömörséggel és szaggatottsággal, kihagyásokkal és mozaikdarabkákból építkező szerkezettel mesél a Pireneusok lenyűgözően szép, ugyanakkor vad és irgalmatlan világáról.
A könyvben a töredezett, de jól kivehető történetet szinte fejezetenként más nézőpontból, más meséli: egy felhő, középkori boszorkányok, halottak, gombák, egy őz, javasasszony, medve, kutya, és közben persze halad előre a sztori is, mely szerint a Sió nevű nő férjét agyonüti a villám, fiát vadászbaleset éri, ő maga megbolondul, és csak a lánya marad életben, aki a végén – itt talán engedett kissé a szerző az elvárásoknak – mintha valamiféle furcsa, torz boldogságot, de legalábbis megnyugvást találna. Mindezek mellett ezen a szépen fordított, erőteljes, balladás, szépirodalmi nyelven valami bölcs belenyugvás is megmutatkozik, és valami olyan prózaíróvilág körvonalazódik, amely általában a fiatal szerzőnél sokkal idősebb szerzők sajátja… kis túlzással valami a történetmesélés, a próza több ezer hagyományából és leglényegéből.
Íme, a könyv első sorai, amikor még nem is tudjuk, pontosan ki beszél, csak rögtön érezzük, hogy ez bizony valami egészen más minőség lesz, mint a megszokott irodalom: „A hasunk majd szétrepedt, annyira tele volt, mire ideértünk. Szinte fájt. Sok fekete has, tele hideg fekete vízzel, villámlással és mennydörgéssel. A tenger felől és más hegyek felől, és isten tudja, még hány helyről jöttünk, s mi mindent láttunk. Súroltuk a hegycsúcsok szikláit, mintha sót pergettünk volna rájuk, hogy ott még a gaz se nőjön. Színt választottunk mezőknek, hegygerinceknek, csillogó folyónak és az ég felé forduló tekinteteknek. A vadállatok, amikor megpillantottak bennünket, bemenekültek az odúikba, behúzták a nyakukat, és orrukat a levegőbe emelve szimatolták a közeledő, nedves földszagot. Mindent betakartunk, mint egy jó dunna. A tölgyeket, a bükköket, a nyírfákat és a fenyőket. Csitt. És minden elcsendesedett, mert komor mennyezetként borultunk föléjük, s kimondtuk az ítéletet a nyugalom és a száraz, meleg boldogság között…”
