A magyar környezettörténetről szól Pászka Imre értékes műve

Ha jobban belegondolunk, az ember és a környezet, a társadalom és a természet együttélésének és kölcsönhatásainak a kutatása, még történeti dimenzióból is, érthető és indokolható

A történettudománynak viszonylag új, s interdiszciplináris szemléletmódot és kitekintést igénylő ága a környezettörténet, illetve a történeti ökológia. Pedig – ha jobban belegondolunk – az ember és a környezet, a társadalom és a természet együttélésének és kölcsönhatásainak a kutatása, még történeti dimenzióból is, érthető és indokolható. Az időjárás változása, a népesedés alakulása, a járványok fölbukkanása elválaszthatatlan a történetiségtől, s a történelmi jelenségek vizsgálatakor számolnunk kell azzal, hogy az ember elválaszthatatlan az őt körülvevő természeti környezettől. Azt is szükséges világosan látnunk, hogy bizonyos jelentős történelmi eseményeket és folyamatokat (háborúkat, népvándorlásokat, technikai-technológiai átalakulásokat, gazdasági, illetve politikai válságokat) környezeti változások – mint például szárazság, esőzések, árvizek – váltottak ki.

Nagyon fontos történet- és társadalomtudományi feladatot teljesítve, a Kárpát-medence kis jégkorszak alatti (XIII. és XIX. század közötti) ökológiatörténetének alapvető összefoglalását adja, társadalom-, gazdaság-, életmód- és recepciótörténeti kitekintéssel, nemrég megjelent munkájában Pászka Imre, a Szegedi Tudományegyetem szociológus professzora. Az Együtthatás-reprezentációk című vaskos, összesen mintegy ezeroldalas kiadvány első kötete, a Kárpát-medence a természet és a történelem műhelyében témakörön belül, a kis jégkorszak létfenntartásra vonatkozó társadalmi és gazdasági jelenségeit, míg második darabja a járványok történetét tekinti át.

Hogy mennyire meghatározza az életviszonyainkat például az időjárás szélsőséges alakulása, arra álljon itt néhány adat a XVI. századból. Erdélyben 1537 és 1550 között ismétlődő sáskajárások, valamint hirtelen jövő erős zivatarok és villámcsapások okoztak súlyos károkat. 1537 nyarán Gyulafehérvárott emberéleteket követelő és épületeket leromboló „bámulatos vihar” volt, míg 1539. augusztus 6-án Erdély-szerte sáskák pusztították a kaszálókat, veteményeket, szőlőket Medgyes és Szeben vidékén, s a Barcaságban. A Kárpátokon átkelő sáskák olyan nagy mennyiségben jelentek meg, hogy az élelmesebbek disznókat hizlaltak velük.

Napjainkban – nem kell magyarázni, hogy miért – különösen aktuális a járványok okozta társadalmi jelenségek történeti dimenzióból való vizsgálata. Hiszen – mint Pászka Imre kutatásaiból kiderül – az atomizálódás, az egyének elszigetelődése és a társadalmi együttélési keretek (területi intézmények, egész települések, helyi jogalkotás stb.) megszűnése járt a pusztító betegséggel például a pestisjárványok idején. Az emberek pedig – tudjuk meg Cserei Mihály (1667–1756) erdélyi emlékiratíró munkájából – „nemhogy megjobbulnának, sőt annál inkább elfajultanak. Beszélik, hogy Segesváratt, akik megmaradnak is, esznek, isznak, házasodnak és ha a templomban harangoznak, azt mondják a papnak: »Miért mennénk mi a templomba, lám eleget könyörge, síra ez a város az Istennek, mégsem könyörüle meg rajtunk, ezen két nap mi is meghalunk, mint a többi, akár csak addig éljünk kedvünkre«”.

Pászka Imre könyvének legnagyobb erénye, hogy elsősorban elbeszélt források alapján mutatja be az emberi létfenntartás természeti és gazdasági körülményei, valamint a járványok modernkori jelenségvilágának az eredőit és következményeit: klimatikus, biológiai, antropológiai, epidemiológiai szempontok alapján, nagyszámú történeti forrásszöveg felhasználásával, a történeti szociológia módszertanának alkalmazásával. A szegedi professzor ezzel a monumentális munkájával a társadalom- és az életmódtörténet, illetve szociológiai narratívakutatások számára egyaránt értékes művet állított össze.

Pászka Imre: Együtthatás-reprezentációk. A Kárpát-medence a természet és a történelem műhelyében. I–II. köt. Belvedere Meridio­nale, Szeged, 2020