A régi Európa vörös hajú, fehér bőrű szépségei

Kelta mondák, vörös hajú szépségek gyönyörű, fotorealisztikus képeken – íme hát a preraffaeliták legjava Budapesten. A Vágyott szépség című új, nemzetközi kiállítással nyitotta ki újra a kapuit a Magyar Nemzeti Galéria.

A tárlat anyaga kontinensünk emberének egyik csúcsteljesítménye Fotó: Kurucz Árpád

Furcsa érzés belépni egy múzeumba, ráadásul kiállításmegnyitóra menni. Furcsa, hisz már elszoktunk ettől – ám a preraffaelita enélkül is erős hívószó lenne. A nemzeti galériában mindenkin – kurátorokon, teremőrökön, újságírókon – látszott a megilletődés, az „el sem hiszem, hogy már itt tartunk” érzés tegnap. A mai Európában ugyanis egyedülálló, hogy egy mú­zeum a Vágyott szépség – preraffaelita remekművek a Tate gyűjteményéből címűhöz hasonló kaliberű kiállítást nyit; a legtöbb múzeum még zárva van, ráadásul a járvány idején ritkán kölcsönöznek műveket. Találóan mondta Gulyás Gergely, a Miniszterelnökséget vezető miniszter, hogy „a kultúra újraindításának egyik fontos kezdőlépésénél vagyunk ma”.

– Nehéz idők után, kulturális közegben találkozni önmagában is ünnepi pillanat. Európa kultúrhistóriája reneszánszok sorozata, a reneszánsz egy újra meg újra visszatérő gondolat, mely képes volt egy-két évszázadonként megújítani a kontinens lelki és szellemi erőtereit, művészetét. Sosem volt egy progresszív értelemben vett forradalmi gondolat, még akkor sem, ha a változások, melyeket hozott, az adott korban radikálisnak hatottak. A preraffaeliták mozgalma a XIX. század közepén egyfajta reneszánsz volt, képviselői a szépséget és az igazat keresték egy egyre inkább felgyorsuló és ezzel egyre közhelyesebbé váló világban – mondta a megnyitón a miniszter, hangsúlyozva, hogy ez nem volt hosszú korszak, de annál nagyobb hatású, világlátásuk, gondolataik most is figyelemre méltók.

– Különösen akkor, amikor egy új európai reneszánsz útjait keressük. Sohasem fért rá annyira Európára a visszatérés azokhoz a kulturális értékekhez, amelyek naggyá, humánussá, demokratikussá, együttműködővé és közössé tették az európai nemzeteket és kulturális hagyatékát – mondta Gulyás Gergely.

A XIX. század derekán a legnagyobb hatású brit művészeti mozgalmat kezdeményező preraffaeliták a Raffael előtti, a korai reneszánsz, késő középkor művészetéhez akartak visszatérni, abból merítették az esztétikájukat. A későbbi, avantgárd és egyéb felforgató művészeti jelenségekhez képest bizony vagány, hogy a középkor esztétikájával lázadtak, a hagyományt nem elvetették, hanem újraalkották. Chaucer, Shakespeare, Dante műveit, az Artúr-mondakört vagy bibliai, újszövetségi témákat festettek meg, sőt Arthur Hughes John Keats Szent Ágnes-este verséből triptichont festett, melynek kerete önmagában is műalkotásnak számít.

Ezt a kiállítást azért érdemes megnézni, mert minden árnyalatában, minden ecsetvonásában egyedi és európai, a nagy mítoszaink, az európai ember szépségeszményének – szellemi és testi – egyik csúcsteljesítménye. Ám a kiállítás címe – Vágyott szépség – merésznek hangzik a mai Európában. Ha végignézzük a preraffaeliták festmé­nyeit, a vörös – vagy éppen fekete – hajú, magas, fehér bőrű nőket, kelta szépségeket, akkor a régi mondák szépségeszményét láthatjuk viszont, de a nyugati világban gyakran kritizálják a preraffaeliták ábrázolásait.

A tárlat anyaga kontinensünk emberének egyik csúcsteljesítménye
Fotó: Kurucz Árpád

Az „eltörlés kultúrájának” képrombolói megjegyzik, hogy nem csak ilyen lehet a szépség, a szépség nagyon is változatos, diverz – és már érezzük a lopakodó rasszista megbélyegzést, amit már sokan rájuk sütnek, hisz „tárgyiasították” a nőket, az általuk teremtett szépségideál túl fehér, és már éppen ideje, hogy „dekolonializálják” a művészetüket. Ha eltekintünk a posztmodern ízlésinkvizítorok agyrémeitől, egy csodálatos világban találjuk magunkat, hisz egy régi, kelta mondavilágból ihletődő, verseket megfestő, de a társadalomnak is tükröt tartó, a rögvalóból vett művészet a preraffaelitáké.

Hogyha a kiállításon járunk, érdemes alaposan szemügyre venni a festményeket, mert a preraffaeliták alkotásaiban minden apró részletnek jelentése, értelme van. És mivel törekedtek a részletességre, olykor hónapokig dolgoztak a természeti környezet, egy folyópart vagy erdőrészlet megfestésén, éppen ezért sokszor nagyon fotorealisztikus hatást keltenek a műveik, jó világításban sokszor olyan érzésem támadt, mintha egy HD-tévét néznék.

Egyik kedvenc akvarellem a Szent György és Sabra hercegnő esküvője című Dante Gabriel Rossetti-mű. Ezen az aranypáncélos lovag szorosan magához öleli a hercegnőt, mellette a sárkány levágott feje fekszik. A nő levágja és a lovag sisakjára köti az egyik hajtincsét. A zsúfolt, pazar kompozició nemcsak a legendát eleveníti fel, hanem rejtetten jelzi azt, hogy Rossetti szerelmes volt a modellbe, Jane Burdenbe – aki később William Morris preraffaelita festő felesége lett –, miközben Elizabeth Sidall-lal, a preraffae­lita női szépségideál vörös hajú megtestesítőjével élt együtt.

De még itt található a mozgalom­alapító Rossetti Ecce Ancilla Domini! (Angyali üdvözlet) és egyik fő műve, az Ábrándozás, John Everett Millais 1852–1853-ban készült Szabadon bocsátó parancs, 1746 című képe, John William Waterhouse 1888-as The lady of Shalottja is.

A londoni Tate Britain múzeum gazdag preraffaelita gyűjteményének csaknem száz lenyűgöző alkotása augusz­tus 22-ig látható a Magyar Nemzeti Galériában.