Antonioni a reprodukáló médiumok kritikáját is megfogalmazza kultikus filmjében.
Arról beszél, hogy a valóság ábrázolása helyett a művész dolga a valóságon túli igazságok bemutatása.
Mert a valóság sokszor nem mutat túl önmagán. Ábrázolása nem vezet katarzishoz, amely megtisztítaná a befogadó gondolatait. Ha nincsen katarzis, nem tud továbblépni a befogadó. Megreked. A valóság görcsös ábrázolásának évtizedei azért vezettek kudarchoz, mert a reprodukáló médiumok nem képesek bemutatni a valóságot. Ha a művészi munka mögött nincs értékrendszer (vagy másként: igazság), akkor a valóság épp úgy esik szét, mint a kép, amelyet Thomas addig nagyít, amíg festő barátjának nonfiguratív pontfestményeire nem hasonlít. Hiába fotózott le Thomas egy gyilkosságot, ha a perdöntő fényképen nem látható a holttest, mert a reprodukáló médium, a fotó határaihoz érkezett a nagyítási folyamat során a művész.
[embed]https://www.youtube.com/watch?v=PRENEOHlcbw[/embed]
A film híres, sokak által sokféleképpen elemzett befejező jelenete, amelyben pantomimosoknak – akik teniszt játszanak láthatatlan labdával – visszadobja a fényképész a lába elé guruló láthatatlan labdát, arról szól, hogy Antonioni a valóságon túlmutató igazság ábrázolása mellett tette le a voksát. Végképp véget ért a (lírai, szocialista, neo-) realizmusok időszaka a filmművészetben. A kép darabjaira hullott szét, a művészeknek végre értékeket kellene közvetíteniük. Legalábbis Antonioni szerint.
A láthatatlan labda a közösségről, a szeretetről szólt egy darabjaira hullott, elidegenedett és magányos emberekből álló világban.
A sors fintora, hogy Antonionit nem igazán értették meg kortársai. Élete végén a kommunikációképtelenség romboló hatásáról filmeket készítő művész elvesztette beszédkészségét. De még a halála után is üzen. Némán.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!