Egy kamasz fiú álma az elképzelt, de nem valós szabadságról

Sokáig gondolkodtam azon, hogy miért volt kamaszkorom egyik legfontosabb filmje Michelangelo Antonioni 1966-os Nagyítása. Felnőttként már nem annyira szerettem. Évtizedekkel később jöttem csak rá, hogy azért, mert a film egy kamasz fiú álma az elképzelt, de nem valós szabadságról.

Michelangelo Antonioni 1966-os legendás filmje, a Nagyítás több nemzedéken át volt kamasz fiúk kedvenc mozija. Mégpedig azért, mert Thomas, a fotós, akit a kívülállók felsőbbrendű közönyével kanyarít a mozivászonra David Hemmings, szabad embernek tűnik. Azt csinál az életben, amit csak akar. Lefotózza, amihez kedve van, megcsókolja a lányt, aki megtetszik neki. A hatvanas évek szabadságmítoszát testesíti meg, csak éppen nincsen az életérzés mögött különösebb tartalom. Nem azért fotózza le a hajléktalanokat, mert érdekli a sorsuk, hanem azért, mert népszerű volt a korban a szociofotó. Nem azért készít divatfotókat a nőkről, mert meg akarná fejteni a nőiség titkait, hanem azért, mert a divatmagazinok a megrendelők. Mert azok közvetítik az álmot a szabadságról, ami mögött viszont nincsen semmi.

Antonioni egész életművében a kommunikációképtelenségről forgatott filmeket, a Nagyítás is erről szól.

A szereplők nem tudnak egymással beszélgetni, nem értik egymást, nem figyelnek arra, hogy mit mond a másik. A filmben a nyelv elveszti értelmező funkció­ját, mindenki csak a magáét mondja, miközben elbeszélnek egymás mellett. Antonioni tárgyilagos kegyetlenséggel mutat rá: ha nem működik a kommunikáció, nem képesek az emberek mély kapcsolatokat kialakítani. Jellemző jelenet a filmben, hogy egy lány azért akarja eladni a régiségboltját, mert megutált mindent, ami régi. Elmenne valahová messze. Mondjuk Nepálba. Amikor Thomas szembesíti azzal, hogy ott csak régiségek vannak, azt mondja, hogy akkor inkább Marokkóba menne. A néző tudja, hogy ott is csak régiségek vannak. A film azt mutatja be, hogyan lázad egy generáció a hagyomány ellen, miközben fogalma sincsen, mivel töltse ki az űrt, miután elvetette a múltat.

A szereplők nem tudnak egymással beszélgetni: nem figyelnek arra, amit a másik mond Forrás: Örökmozgó

Antonioni arról is beszél a filmjében, hogy a lázadó időszak szabados szexua­litása milyen mértékig eltárgyiasította a nőket. Próbababákká lettek, eltűnt a valódi szenvedély, a szeretet, a szerelem. Szexualitás marad csak mindezek hiányában, ami viszont nem hoz kielégülést. Mivel a kapcsolatoknak nincsen mélységük, elég csak egy pillanat, egy külső zavar, egy telefon vagy ajtócsengő megszólalása, és a szereplők kikerülnek az intim helyzetekből, de úgy, mintha soha nem is lettek volna benne.

Antonioni a reprodukáló médiumok kritikáját is megfogalmazza kultikus filmjében.

Arról beszél, hogy a valóság ábrázolása helyett a művész dolga a valóságon túli igazságok bemutatása.

Mert a valóság sokszor nem mutat túl önmagán. Ábrázolása nem vezet katarzishoz, amely megtisztítaná a befogadó gondolatait. Ha nincsen katarzis, nem tud továbblépni a befogadó. Megreked. A valóság görcsös ábrázolásának évtizedei azért vezettek kudarchoz, mert a reprodukáló médiumok nem képesek bemutatni a valóságot. Ha a művészi munka mögött nincs értékrendszer (vagy másként: igazság), akkor a valóság épp úgy esik szét, mint a kép, amelyet Thomas addig nagyít, amíg festő barátjának nonfiguratív pontfestményeire nem hasonlít. Hiába fotózott le Thomas egy gyilkosságot, ha a perdöntő fényképen nem látható a holttest, mert a reprodukáló médium, a fotó határai­hoz érkezett a nagyítási folyamat során a művész.

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=PRENEOHlcbw[/embed]

A film híres, sokak által sokféleképpen elemzett befejező jelenete, amelyben pantomimosoknak – akik teniszt játszanak láthatatlan labdával – visszadobja a fényképész a lába elé guruló láthatatlan labdát, arról szól, hogy Antonioni a valóságon túlmutató igazság ábrázolása mellett tette le a voksát. Végképp véget ért a (lírai, szocialista, neo-) realizmusok időszaka a filmművészetben. A kép darabjaira hullott szét, a művészeknek végre értékeket kellene közvetíteniük. Legalábbis Antonioni szerint.

A láthatatlan labda a közösségről, a szeretetről szólt egy darabjaira hullott, elidegenedett és magányos emberekből álló világban.

A sors fintora, hogy Antonionit nem igazán értették meg kortársai. Élete végén a kommunikációképtelenség romboló hatásáról filmeket készítő művész elvesztette beszédkészségét. De még a halála után is üzen. Némán.