Pilinszky János tiszteletére a költő-író egyedülálló esszéiből idézünk

Pilinszkynek nem csupán versei, de esszéi java is világhírű lenne, ha életében sikerült volna erősebben bekapcsolni a magyar irodalmat a világirodalomba.

Pilinszky János 1978-ban Fotó: Szebeni András

Idén ősszel lenne százéves – tehát éppenséggel élhetne még – egyik legnagyobb költőnk, Pilinszky János. De pont ma negyven éve hunyt el.

A Ravensbrücki passió, a Harmadnapon, az Apokrif, a Rekviem, a Négysoros, az Életfogytiglan, az Imromptu és még számos verse mindannyiunknak legalábbis a passzív tudástárában ott lakozik.

Pilinszky, aki tömény látomásaiba sűrített szorongásait, megfigyeléseit egyedülálló erővel adja át olvasónak, egyúttal azt az örömöt is megszerzi a verseiben elmélyedőnek, hogy minden alkalommal új és új jelentéstartalmakat, képzettársításokat is felfed számára a költészete. Változó életünkben változó fényt kap egy-egy sor vagy látomásos kép az „Istennek írt” örök érvényű munkákban.

Pilinszky János 1978-ban
Fotó: Szebeni András

Vegyék hát le a polcról (vagy a virtuális polcról), és olvassák újra kedves verseiket! Mélyedjenek el ebben a sűrű és szép anyagban, s ha ez sikerül, valamivel többet fognak tudni önmagukról, létállapotukról!

Mi pedig főhajtásként a költő-író egyedülálló esszéiből idézzünk öt tételt!

Pilinszkynek egyébiránt nem csupán a versei, de esszéi java is világhírű lenne, ha életében sikerült volna erősebben bekapcsolni a magyar irodalmat a világirodalomba, ami persze már csak azért sem volt lehetséges, mert a katolikus költőt a diktatúra épp csak megtűrte.

Holott ódon táblaképekhez hasonlatosan mindig érvényes és mindig megérintő gondolatai egyetemes érvényűek, s akik megkapaszkodnak ebben a bójában, azoknak segítségére lesz ma is a legnehezebb hivatásban: a méltó életre való törekvésben.

„Két dolog ugyanis elképzelhetetlen lemondás és áldozat nélkül: az alkotás és a szeretet.”

——-

„A nemzet […] az ember sajátos szférájának a »helye«, ahogy az emberiség az egyetemes szféráé. A konkrétum mindig sajátos és egyetemes. A konkrét ember sajátossága kollektív, társas fokon a nemzetben, egyetemessége az emberiségben tükröződik. E két nagy kollektivitás az egyén számára a sajátos és az egyetemes legfőbb iskolája, ahol szolgálnia kell és vizsgáznia. A sajátos szféra, vagyis a nemzet, a konkrét emberi lét »esetlegességeinek« megszentelődési helye. Kollektív szinten tehát mindaz, ami emberi létünkben sajátosan egyszeri, a nemzetre tartozik. Viszont mindaz, ami egyetemes, az emberiségre.”

———

„A keresztre feszítéssel a kereszténység története nem zárult le, hanem megkezdődött. A görög tragédiák megszületésével a görög kultúra nem ért véget, hanem megújhodott. Auschwitz után igenis lehet verset írni, és kell is. Auschwitz példája fekete Napként maga köré vonja, megvilágítja, elrendezi a történteket. Iszonyú tapasztalatainak hátat fordítani nem szabad.”

—————

„A jótettek javarészt titokban születnek. Semmiféle műszer nem jelzi őket, semmiféle statisztikai apparátus nem készít róluk táblázatot. De jelenlétük csak annál valóságosabb.

A jótetteknek elenyésző az írott történelme. Ha azonban megszűnnének egyszer cselekvően részt venni a földi életben, ez éppoly súlyos és elviselhetetlen csapás lenne, mintha glóbusunk egyik pillanatról a másikra elveszítené légkörét.

Igaz, a szépség jelenléte is néma. De legalább látható. A jóság jelenléte azonban még a szépségnél is titokzatosabb, mivel nemcsak néma, de láthatatlan is. Vagyis tökéletesen alázatos és isteni. Pedig a történelmet nem lehet nélküle megérteni, ami azt jelenti, hogy minden elemzésünkből a legfontosabb szükségszerűen hiányzik: a tiszta jó szerepe az egyesek és valamennyiünk életében.”

———

„A technika jóvoltából korunk számos kitűnő, de rendkívül kockázatos eszköz birtokába jutott. Lemondanunk róluk lehetetlen, viszont amennyire megkönnyítik és kiszélesítik lehetőségeinket, oly mértékben kellene mélyítenünk figyelmünket, készenlétünket, belső összeszedettségünk fokát.

Túl sok ingyenes információ birtokába jutunk, ami mindkét dologgal fenyeget. Az egyik, hogy a publikáció megöli a kommunikációt; a másik, hogy a dokumentáció elnémítja a vallomást.”