Idén ősszel lenne százéves – tehát éppenséggel élhetne még – egyik legnagyobb költőnk, Pilinszky János. De pont ma negyven éve hunyt el.
A Ravensbrücki passió, a Harmadnapon, az Apokrif, a Rekviem, a Négysoros, az Életfogytiglan, az Imromptu és még számos verse mindannyiunknak legalábbis a passzív tudástárában ott lakozik.
Pilinszky, aki tömény látomásaiba sűrített szorongásait, megfigyeléseit egyedülálló erővel adja át olvasónak, egyúttal azt az örömöt is megszerzi a verseiben elmélyedőnek, hogy minden alkalommal új és új jelentéstartalmakat, képzettársításokat is felfed számára a költészete. Változó életünkben változó fényt kap egy-egy sor vagy látomásos kép az „Istennek írt” örök érvényű munkákban.

Fotó: Szebeni András
Vegyék hát le a polcról (vagy a virtuális polcról), és olvassák újra kedves verseiket! Mélyedjenek el ebben a sűrű és szép anyagban, s ha ez sikerül, valamivel többet fognak tudni önmagukról, létállapotukról!
Mi pedig főhajtásként a költő-író egyedülálló esszéiből idézzünk öt tételt!
Pilinszkynek egyébiránt nem csupán a versei, de esszéi java is világhírű lenne, ha életében sikerült volna erősebben bekapcsolni a magyar irodalmat a világirodalomba, ami persze már csak azért sem volt lehetséges, mert a katolikus költőt a diktatúra épp csak megtűrte.
Holott ódon táblaképekhez hasonlatosan mindig érvényes és mindig megérintő gondolatai egyetemes érvényűek, s akik megkapaszkodnak ebben a bójában, azoknak segítségére lesz ma is a legnehezebb hivatásban: a méltó életre való törekvésben.
„Két dolog ugyanis elképzelhetetlen lemondás és áldozat nélkül: az alkotás és a szeretet.”
——-
„A nemzet […] az ember sajátos szférájának a »helye«, ahogy az emberiség az egyetemes szféráé. A konkrétum mindig sajátos és egyetemes. A konkrét ember sajátossága kollektív, társas fokon a nemzetben, egyetemessége az emberiségben tükröződik. E két nagy kollektivitás az egyén számára a sajátos és az egyetemes legfőbb iskolája, ahol szolgálnia kell és vizsgáznia. A sajátos szféra, vagyis a nemzet, a konkrét emberi lét »esetlegességeinek« megszentelődési helye. Kollektív szinten tehát mindaz, ami emberi létünkben sajátosan egyszeri, a nemzetre tartozik. Viszont mindaz, ami egyetemes, az emberiségre.”